Vagyunk néhányan, akik azt hisszük, valamiért sosem lehetünk boldogok. A Boldogság körénk settenkedik, ránk szórja tündérporát, ránk teríti puha-meleg takaróját és amikor végre ragyogni kezdünk és átmelegszik a lelkünk, akkor elhajítjuk a takarót, lerázzuk a tündérport, minek ez nekünk, hisz úgyis szárnyszegettek vagyunk. Már nem repülünk.
Ha valaki mégis kézen fog minket és a szerelem csillogó varázsgömbjén át megmutatja nekünk milyen csodálatos világ lehetne ez, egy kis ideig fénylőn csillogunk, mint a gyémánt. Aztán kezünket a szemünk elé tartva újra kételkedni kezdünk, káprázatnak hisszük. Messzire futunk, mert mindez túl szép, hogy igaz legyen. Aztán elveszünk a ködben, törött szárnyunk nem emel fel, a földön kucorgunk és bezárjuk szívünket, nem jöhet senki közel.
És ha lelkünk befagyott tavára valaki mégis szíveket rajzol, mi feltűnően vonszoljuk szárnyunkat, nem látod, eltört…Nem repülhetek veled.
Aztán egy napon Ő nagyon kitartó lesz, igazán, őszintén ragyogni akar velünk.. Így szárnyszegetten, szétkaszabolt múltunkkal, sebeinkkel is hisz bennünk és gyönyörűnek lát minket. Szépséges dolgokat láttunk a jövő varázsgömbjén vele, álmokat dédelgetünk, várjuk, hogy valóra váljanak. Összetoldozza szárnyainkat, felemel magához, énekel, ringat. Minden lélegzetvételével szeret. Nem hagy többé a földön kucorogni, nem hagy sírni.
Ám néha előfordul, mi újra nem tudunk hinni. Bántó szavaink úgy hatnak rá, mint lassan ölő méreg. Hagyjuk a szerelem csodás varázsgömbjét millió szilánkos darabra hullani, végül elhagy minket és mi újra kucorgunk a földön, egyedül, szárnyszegetten.
Én most azért sem hagyom, hogy elmenj. Utánad nyúlok félelmeid sötétjében, mert akarom, hogy a Boldogság ránk szórja tündérporát, ránk terítse puha-meleg takaróját.
Mert kell ez nekünk.
Akkor is, ha szárnyszegettek vagyunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: