A múltat be kell vallani?

Minden emberi kapcsolat az őszinteség oltárán szentelődik meg és válik sziklaszilárddá. De ahogyan a túlzásba vitt titkolózás, a teljes lelki kitárulkozás sem vezet jóra a párkapcsolatokban.

Vannak az úgynevezett amőbapárok, akik teljesen összefonódva, harmonikus szimbiózisban élik mindennapjaikat. Életüket a többes szám bejáratott és kényelmes dualizmusa hatja át, lásd barátaink, hobbink, szabadidőnk, kedvenc filmünk, olvasmányaink, a sport, amit űzünk. Napirendjüket, munkaidejük kezdetét és végét is egymáshoz igazítják, amivel egyébként semmi baj nem lenne, hiszen mindenki azon igyekszik, minél több időt tölthessen el a kedvesével. Ők azonban nem párként funkcionálnak, hanem láthatatlan, elválaszthatatlan sziámi ikrekként, egymás meghosszabbításai. Az amőbapárok rendszeresen beszéltetik egymást, ami szintén egy dicséretes dolog, ha már abból a felmérésből indulunk ki, hogy egy átlagos pár összesen tíz szót szól a másikhoz egy átlagos hétköznapon. A kommunikáció rendkívül és alapvetően fontos egy párkapcsolatban, halljuk unásig ismételgetve, a már-már közhellyé vált alapigazságot. Az amőbapárok azonban többek között folyamatosan analizálják egymás gondolatait, érzéseit, mintha csak profi pszichoanalitikusok lennének. Kibeszélik, és elemzik egymás álmait, mi miért történt, és ez most intő jel, karma, vagy szimplán figyelmeztetés a sors részéről. Átrágjuk magukat a másik múltján, megállnak a homályos, nem egészen világos életepizódok mérföldköveinél, és addig nem mozdulnak onnan, amíg minden mozaikkocka a helyére nem kerül az olvasatukban. Teljesen magától értetődő módon, és automatikusan nyitogatják a hetedik szoba ajtaját, nem törődve mit találnak, látnak, vagy tapasztalnak odabent. Náluk a szerelem, az emberi kapcsolatok egyazon értékűek a másik teljes lelki lemeztelenítésével, ruha nélkül, feldolgozatlan emlékek nélkül kell, lecsupaszítva, tabula rasaként kell, hogy elé álljon a másik ember. És majd ő újra felöltözteti élményekkel, emlékekkel, ízekkel, hangokkal, illatokkal, de ezekben az új ingerekben már egyedül csak ő szerepel, mert önmagával fogja körül társát, amőbaként. Nem gondolom, hogy az ilyen jellegű párkapcsolatok hosszú életűek, hacsak nem mindkét ember ugyanilyen beállítottságú. Mégis, férfiolvasók beszámolói alapján kijelenthető, hogy bár az ilyen kapcsolat az évek múlásával igen elmélyül, de ezzel egyenes arányban csökken a vágy, és az izgalmas, játékos érdeklődés a nő iránt. Hiszen senki nem akar pszichológust, vagy életvezetési tanácsadót maga mellé nullától huszonnégy óráig, bármennyire is megnyugtató, és lételemünkké vált a kibeszélősdi.

Felmérések igazolják, hogy azok a kapcsolatok válnak igazán tartóssá, ahol életünk, gondolataink, álmaink nem unásig ismert, és agyon elemzett nyitott könyv a másik számára. Az apró, édes, ártalmatlan titkok teszik a kötődést még vibrálóbbá, és adják meg annak izgalmas hullámzását. Ez nem azt jelenti, hogy kifüggesztem a szívemre a táblát, vigyázz magánterület, hanem hogy kinyilatkoztassam, bár első helyre a szerelmünket, és a kapcsolatunkat helyezem, ennek ellenére van magánszférám, amibe belefér az, hogy időnként egyes számban beszélek, mert például van hobbim, ami egyénileg örömet okoz és kikapcsol. Így jön létre az egyensúly, így hullámzanak dinamikusan a női és férfi energiák. Vannak speciális amőbapárok, akik egészen nyitottak egymással, tudják egymás email fiók jelszavát, és meg is válaszolják azt, pontosan úgy, mintha a sajátjuk lenne. Felveszik egymás telefonját, és magától értetődően válaszolnak az smsekre. Közös profilt készítenek a közösségi oldalon, és ki-be járnak a virtuális postaládában.

„Amikor a párom kitalálta, hogy alakítsunk közös profilt, azonnal nemet mondtam. Úgy éreztem, ahogyan a való életben, itt is szükségem van privát szférára, egy saját, egyéni kis birodalomra, ami csak az enyém. És nem azért, mert mindenféle megengedhetetlen, szemérmetlen dolgot művelek odabent. Mert nem. Hanem, úgy éreztem, be akarja venni, magáévá akarja tenni ezt a kis cikkelyét az életemnek, pedig én alapvetően szabad ember vagyok.”

Egy kapcsolat nem attól válik szorossá, hogy minden apró gondolatomat megosztom a párommal. Hanem attól, hogy feltétel nélkül megbízom a másik hűségében és szerelmében. Íme, egy másik vélemény, ami hibátlanul és fényesen példázza az egymás iránti elköteleződést, szerelmet és tiszteletet. „Én tudom a párom összes belépési jelszavát. Bármikor beléphetnék a fiókjába, mégsem teszem. Megbízom benne. Emlékszem nagyapám mindig a konyhakredencre rakta a nagymamám színes bélyegekkel teleragasztott leveleit. Soha egyetlen egyet sem bontott fel. A levéltitok fogalmát mindenkinek fel kellene elevenítenie magában.”

A múltat be kell vallani? Nem gondolom, hogy társamat be kellenem ültetnem a múltam mozijába, hogy figyelmesen nézze végig eddigi életem filmjét, nem kell megtanulnia engem, vagy felkészülnie belőlem. Nem kell, hogy turkáljon a múltcsomagomban, nem kell adatokat gyűjtenie rólam, és nem kell régen összeállt mozaikkockákat újraillesztenie egymáshoz. Szerelmünk szempontjából a múlt már lényegtelen, leszakadozott, levált rólunk, mint elnyűtt, lerongyolódott ruhadarab. A jelen és a jövő szerelemvárát építjük. És olyan sziklaszilárd alapokra helyeztük, hogy akkor sem fog leomlani reggelre, amit este felépítettünk, ha a múlt egyik be nem vallott titkának vihara tépázza.