Ülnek sorban, egyiküket sem ismerem, mégis, mintha mindegyikük arcán ugyanazok a vonások ismétlődnének, csak mindig máshol jelenik meg az ismerős motívum. Közel érzem őket magamhoz, azt mondják, mind mérföldkövek az életemben.
Nem emlékszem rájuk, mégis, mintha arcuk térképe bevésődött volna a tudatomba, mintha a korai bevésődés során vonásaik jelentettek volna biztonságot. Nem idegenek, most mégis meg akarnak ítélni engem. Kiabálnám, arcukba rikoltanám a jól bevált klisét, bele is kezdek: vegyétek fel a cipőmet, és járjátok így végig az utamat, csak utána ítélkezzetek fölöttem. Ez idegenek esetében mindig működik, be is veszik, a ne ítélj, hogy ne ítéltess dumát, ezzel tisztára mosom magam, és megnyugszom. Velük ezt nem játszhatom el. Gúnyos, röhögő, lelkem legapróbb zugait is ismerő másolatok ők, fontos emberi arc-klónok, akik ott voltak eddigi életem minden egyes botrányos állomásánál, mindegyiknél, amelyeket eltemettem, múltdoboz mélyére zártam, vagy azt vártam, hogy a messzeség szépítse meg, mossa hófehérre, tegye vállalhatóvá.
Most ülnek ők pöffeszkedve, azt akarják, hogy ássak ki mindent, exhumáljak mindent, ami vállalhatatlan vagy félrecsúszott, majd tegyek velük, amit akarok, de leginkább szelektáljak.
Tudod, hogy mennyire szánalmas, hogy máshogy tálalod az eseményeket? Ha nem bírsz megbirkózni a múltad egyik epizódjával, nem az a megoldás, hogy cuki, rózsaszín pávatoll-végű tolladdal átírod a múltat, és ezt tárod a nagyközönség elé. Méghozzá úgy, hogy te semmi esetre ne kerülj ki belőle negatív hősként. Egy megoldatlan kirakós játékban sem hagyhatod üresen a helyet. De oda nem illő, neked tetszetős darabbal sem töltheted ki az üres helyet, csak mert gyönyörű, csak mert cseresznyevirágok vannak rajta. Te ugyanezt teszed. Nem tetszik a múlt? Hát írd át. A megoldatlan konfliktusaidat is átírtad, amelyek éveken át boldogtalanná tettek téged.
Mit tennék, ha újrakezdhetném? Azonnal, ösztönösen lököm a választ, hát ugyanezt, semmit nem változtatnék. De ezek itt a lelkemig látnak a szemem tükrén át. Vége a hazugság periódusnak, akkor is mondd ki az igazságot, ha kényelmetlen, ha szorongsz miatta.
Igen. Nem akartam igazán azt az esküvőt. Nem is én voltam, aki a sorok között haladt, bele sem néztem az emberek kutató tekintetébe, féltem megneszelik a titkomat. Ez volt az, amit később gondolataimban átírtam. Finomítottam rajta, érthetővé, ésszel felfoghatóvá akartam tenni azt, ami számomra is lélekidegen volt. Egyszerűvé, mindenki által elfogadhatóvá akartam tenni a történetet, pedig én sem értettem, mi miért történt. A sorsom kitaszított, megbélyegzett, és fájdalmasan arcul ütött. Mire levettem volna a menyasszonyi ruhát, ő már nem volt a közelemben, és miután bevallotta, hogy tévedett, a gyűrűm magától esett le a rémülettől jéggé vált ujjaimról a zuhany alatt, és tűnt el a lefolyóban. Diszkvalifikáltak, lefokoztak, kiállítottak, és retussal gyönyörűvé tett esküvői képeink akkor készültek el végleg, amikor a mi utjaink már régen szétváltak. A képek felkiáltójelek voltak, ilyen szépek lehettünk volna.
Itt vannak most, szembenézek velük. Végigsimítom az ujjaimmal, aki egykor voltam, és aki egykor ő volt. Már megbocsátottam neki, egyszer, csak egyetlenegyszer voltunk szépek, mintha az esküvőnk kosztümös főpróba lett volna, és utána levetették volna velünk a jelmezt. Néznek rám, tekintetük átvilágít.
Tudom, kezdetnek nem is rossz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: