Távolodók

A távolodók olyanok, mint régen elhalványult fotókon az elmosódó alakok. Értetlenül figyelem őket, mert elherdáltam az időt, elmulasztottam pillanatot, amikor csomagoltak és indulni készültek. Éjszaka surrantak ki az életemből, de lehet, hogy fénylő, hét ágra sütő napsütés volt, mosolygós napocskával, és kék bárányfelhőkkel, mint az óvodai rajzokon. Én nem tudom, úgy érzékeltem, teljes napfogyatkozás borítja be a világomat, mint sas madár óriás szárnyakkal. Akkor nem törődtem velük. Készpénznek vettem a szeretetüket, hogy mindig megmaradnak nekem, bárhogyan is fordul életem öntörvényű dobókockája. Félálomban hallottam is őket. Néhány percig tétováztak még, beszívták az ismerős közeg ismerős illatát, tekintetüket szelíden, szeretettel körbejártatták a szobán, mintha a lépteimet várnák, lefelé a lépcsőn, és egyetlen marasztaló szót, maradjatok.

Ne menjetek, suttogta a szám, szárazon, hangtalanul, odafent. Csak az ajkaim mozogtak személytelenül, ösztönösen, és az agyam bénán, lustán mozdulatlanul hagyta a végtagjaimat, nem adott neki parancsot, hogy felkeljek és járjak. Az agyam, mint idegszálak nélkül futó passzív szerv, különvált a testemtől, pedig én oda akartam menni, visszatartani őket. Szorítom a fotókat, valószínűtlenül élénkek a színek, rózsás az arc, élénkpirosak az ajkak. Még közel voltak, karnyújtásnyira volt akkor lélektől a lélek, gondoskodó, szeretetteljes, és hálás az érintés. Boldogok voltunk?  Szabályos és irigylésre méltó volt az életünk, miért volt mindez természetes, naponta kellett volna leborulva hálát adnunk, hogy mindez megadatott. Tudom még sajnáltatni magam, folytathatom a saját védőbeszédemet, akarjátok? Hogy nem az én hibám, és nem tehetek róla, ez egyszer csak lett, kialakult, hogy mint ágtól a levelek, leváltak rólam a gyermekeim. Ilyen van, tudományosan megmagyarázom, már nagykorúak, felelősségük teljes tudatában döntöttek így. Hiteltelen vagyok.

Az igazság az, hogy ott vagyok bennük én, ott zubogok, lüktetek a vérereikben és mindörökre ott leszek. Nem csak a génállományom, hanem emlékek egész tárháza, egy közös tőről fakadt élet múltdobozának egyik felét cipelik, én meg a másikat, egyik sem ér fabatkát sem a másik nélkül. Beletúrhatnak avatatlan kezek, súghatnak nekik mérgező vitriolba mártott szavakat, melyektől a sarokban térdepel a múltam. Kit érdekel. Csak a tükörképemet önteném szembe szarral minden nap, azt senki sem látja.

A távolodók úgy tűnik, nagyon messze vannak. Kiáltásomat nem viszi a szél, tessék, még ő is ellenem van, egyedül a tölcsért formáló kezem látszik és erőlködéstől eltorzult arcom. Csak a régi marasztaló szót suttogja a szám. Ezt tanulta be reménytelenül, mint egy verset, mantrát, vagy segítő imát. Még látom őket, tétováznak a távolban, valamiféle dombtetőn állnak, ha elindulnak lefelé, szem elől veszítem őket. Mint egy régi, eredeti színeit veszített festmény, hol láttam már ezt valahol? A távolodók valójában soha nem hagynak el. Körülfonja őket a jelen, a most kiszámítható biztonsága, ebben bizalommal, tapogatózás nélkül tájékozódnak. Néha elkapom a kiáltásuk foszlányát, bármit mondjanak is, balzsamként simogatja a lelkem. A távolodók valójában soha nem hagynak el. De ezúttal én indulok feléjük, és napról napra közelebb ülök, hadd örüljön szegény, ünneplőbe öltöztetett szívem.