Amikor ideje búcsúzni

Életünk egyes szakaszaiban csupán vendégek vagyunk.

Meghívót kapunk, és élünk a felkínált lehetőséggel, örömmel és reményekkel telve lépünk be az új, megtalált életünk ajtaján és akkor sem rettenünk vissza, ha odabent furcsa szeánsz, arctalan, lélektelen álarcosbál folyik. Akarattal arcunkra rajzolt mosollyal élvezzük a partyt, idegenek szegődnek mellénk, akik attól a pillanattól fogva barátainknak mondják magukat. Szerelmeink lesznek, akik ha szemünkbe nézve, arcunkat simítják vágyakozva, mi is hinni kezdjük, ez a mi helyünk, és ő a mi karmánk. Felvesszük környezetünk színeit, mint a kaméleon, alkalmazkodunk, asszimilálódunk, beépülünk. Mi is álarcot veszünk, a testünk meztelenre vetkőzik, akkor is, ha génidegen tőlünk a mozdulatsor, begyakoroljuk a többiekkel, egyszerre mozdulunk, ritmusra gondolkodunk, ugyanazt mondjuk, szimultán élünk.

Az új életszakasz, ahová meghívást kaptunk kíméletlenül kipakoltat a beléptető kapuknál. A meghívóval együtt le kell adnod mindent, ami eddig voltál. Mindent, ami körberajzolt, elevenné és különlegessé tett. Hagyod magad, hagyod, hogy beléd fojtsák a szót, amikor nemet akarsz mondani. És amikor sarkon fordulnál, visszafordítanak és rád csatolják a party karperecet, érezd jól magad. Idegenek karjaiba sodródunk, és a nyakszirtünkben érezzük, bizsereg a gyanakvás odabent, valami nem stimmel velük. Mégis előadjuk nekik az életünk történetét, hagyjuk, hogy hümmögjenek és sajnálkozzanak túlfejlett, harsogó empátiával, és mi azt érezzük végre, de jó, hogy barátokra leltünk, van, aki meghallgat, megért és úgy látni vélnénk a könnyeit is, hogy együtt érez velünk. Az álarcosbálban megtalált szerelem elhozza nekünk az otthon érzésének vattapuha biztonságát. Mégis, szerelmünk arcát negatív bizonyítékok után kutatva fürkésszük, ott bizsereg az idegen érzés, a steril gyanakvás, aminek lelkünk mélyén tudjuk, egyáltalán semmi köze a szerelemhez. Mégis odaadjuk neki a meztelen testünket, tessék, vegye használatba, legyen a táncosunk az álarcosbálban. Nem is látjuk az arcát, ez nem baj? A szemei is csak mélységes mély, elsötétített ablakok.

Aztán vészesen közeleg a tartózkodási engedélyünk lejárata. Észre sem vesszük, továbbra is ugyanazzal a vehemenciával táncolunk a bálban, de már nincs aki táncoljon velünk. Nem simítja az arcunkat vágyakozva, mert már mindent megkapott, amit akart. Meztelen testünket sebhelyesre marcangolta élvezettel, a kedvére tettünk, minden úgy történt, ahogyan akarta. A szívünket kiköpte valahol, menet közben, mintha epétől keserű lenne, nem lelkizünk, erre nincsen szükség. Azok, akik barátainknak mondták magukat életünk félve megosztott történetét közszemlére téve, köznevetség, és közsajnálat tárgyaként színes kijelzőkön terjesztik, a röhögésük visszhangzik az üres, kongó bálteremben. Miért nem vesszük észre, hogy semmi keresnivalónk ott? Még mindig ragaszkodunk az ottani jelenléthez, mert úgy gondoljuk, tartozni valakihez többet ér, mint magányosan poroszkálni nyomorúságos, szingli útjainkon.

Ideje búcsúzni. Csak még egy kicsit hadd maradhass, esdeklően nézel, pedig minden jelenlévő már más irányba néz. Nem küldenek el, ő sem küld el, aki az arcodat a két kezébe fogta. Már mással készül szerelmes táncra, aztán őt is velejéig kicsontozza majd. Megtűrt személy vagy, régen tele a hátad sáros lábnyomokkal, de ott az ajtó, ahogyan beléptél, úgy távozhatnál is. Le kellene tépni az álarcot és remegő kézzel a ruháid után kellene kutatni, de nem találod.

És a szavakat sem találod, pedig ideje búcsúzni.