Még soha nem éreztem hasonlót, furcsa, körülírhatatlan érzés. Állunk a bíróság bejáratánál, nem mozdul a lábunk, valami biztatót kellene mondani. Kimondani a végszót, amitől mindketten tudnánk végre, itt a vége. A végszó egy hallgatólagos megegyezés lenne közöttünk, mint a színházban, amitől végre legördül a függöny és mindenki hazatér a saját privát életébe. Nekem nincs privát életem, mert ami volt, abban benne voltál. Elképzelem, vizualizálom az elkövetkezendő napokat, csak lelketlenül, szív nélkül tudom ezt megtenni, Tennivalók vannak. Mintha valaki meghalt volna, és intézkedni kell, szív nélkül, gondolkodás nélkül, agytalanul. Gépies mozdulatok kellenek, és jól betáblázott nap, ne legyen idő gondolkodni, sem sírni, sem sajnálkozni. Ne legyen idő belesodródni a szívfájdalomba.
Majd később, mint Scarlett O’Hara az Elfújta a szélben, milyen okosan csinálta ő. Majd ráérek sajogni és önmagamat sajnálni. Milyen ösztönösen kifejlesztett stresszkezelő technika ez. Majd holnap. És aztán észrevétlenül egyre erősebb leszek. Mozdul a lábad felém. Igyunk egy kávét, mondod. Búcsúzóul. Nem ez nem végszó, valami olyasmire vágyom, ami eloszlatja bennem az igazságtalanság érzését. Amitől nem érzem azt, ez rohadtul nem fair, amitől nem szorul össze a torkom, amitől leszáll a Múlt angyala a mellkasomról, és végre lélegezni hagy. Az igyunk egy kávét az nem végszó. Ettől még mindig úgy érzem, az élet tele van fölöslegesen megtett dolgokkal. Fölöslegesen raktuk bele az energiát, fölöslegesen égtünk benne ezer fokon, fölöslegesen lélegeztünk, éltünk a pillanataiban. E percekben nem érzem az ok okozati összefüggéseket. Nem érzem, hogy valami mindig okkal történik. Ez egy fölösleges házasság volt, és ez egy éppen jogerőre emelkedett, fölösleges válás. Mintha nem is mi lennénk benne. Mintha helyettesítenénk önmagunkat, és a végszó kimondása után végre hazamehetünk. Ronda vicc volt, és nevetnénk, hogy mi soha, és mindig együtt, és hogyan is tudnánk egymás nélkül élni.
Haza. A szemem most először telik meg könnyekkel. Az otthonunk újra festékszagú, lélektelen, kongó üresség. Pontosan olyan, mint amikor beköltöztünk. Csak az a különbség, hogy akkor éppen élettel készültünk megtölteni. Színekkel, fényekkel, illatokkal. Közös életünk elkapott, ellesett pillanataival. Most nem. Most éppen kiszedjük, kioperáljuk belőle az utolsó szuszt, megadjuk neki az eutanáziát, egyetlen szó nélkül a másvilágra küldjük. Az otthon most sötét, félhomályos, idegenektől elzárt terület. Nem, nem csinálok majd belőle múzeumot. Nem konzerválom ott az elmúlt boldog napokat, ne félj. Majd holnap kiszellőztetem onnan a kis gonoszkodó, múlt-manókat, menjenek, amerre látnak. Majd holnap. Elindul a lábad felém, de megtorpan a lépted, ösztönösen, érzékenyen realizálod a lényemből áradó, feszült elutasítást. Mosolyogni próbálsz, de az arcodon inkább kezdetleges, torz, fájdalmas kis grimasz. Alig hallom a hangod a forgalom zajától, próbálok szájról olvasni. Elered a márciusi hó, fura forgószél kíséri, mintha az időjárás is a jelenlétünk fölösleges voltára emlékeztetne, menjetek már haza gyerekek, mit álltok itt, köszönjetek már el végre. Arcomat a sürgető, türelmetlen nulla fokos szél irányába tartom, ettől kicsit felfrissülök, józanabb leszek, erőre kapok. Ki akarom mondani a végszót, ezúttal én akarom kimondani. Csak menjünk már végre, fázom, a csontjaim is fáznak, a szívem is fázik. Ekkor megelőzöl.
Különös, de mindennek ellenére életem szerelme vagy. Tökéletes zárómondat egy fölösleges szerelemből született, fölösleges szakításhoz. Sarkon fordulok, és mégis hátratekintek a vállam fölött, nem vagy már ott. Mintha soha nem is lettél volna.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: