Születésnapomra

Az első békés születésnapom.

Az első születésnap, amikor újjáépült életem díszletei között sétálva nem szorul el a torkom, nem fog el bizonytalanságérzés, vagy mély hiányérzet. Az első békés születésnapom, amikor inkább nem menedéket keresek, és ott húzom meg magam, hogy ne kelljen összetört, első életem maradványait figyelnem, ne kelljen megoldásokon törni a fejem. A születésnapokat eddig átaludva töltöttem, a lelkem bódult bele egy rövidke nyári álomba, és hagyta, hogy a testem, a szemem ébren maradjon, mosolyogjon az emberekre, fogadja őszinte vagy őszintétlen jókívánságaikat. A szemem bámulatosan tudott bájolni, és én tehetséges, ösztönös színésznőként arcomra varázsoltam a születésnapi mosolyt, öltöztettem szép ruhába a testem, bújtattam a lábam hozzáillő, ünnepi cipőbe. Mint születésnapi ünneplőbe öltözött, festett báb, a környezetemet is jelképes ünneplőbe bújtattam, tartottam a zsákot, hátha valaki segít belesöpörni a múltam szemetét, de egyedül voltam. És ha zsák megtelt, kezdhettem újra elölről, mert kiszakadt, kiborult, és újra elárasztott a szag, a szenny, a múltam minden egyes kihajítandó és újra nem hasznosítható darabja.

Estére mégis készen álltam, a padlón már csak néhány törmelék, amit képtelen voltam arrébb rúgni, ezért minduntalan megbotlottam benne. Hagytam, hogy a lelkem kikapcsoljon, vagy legalábbis, készenléti üzemmódba kerüljön egy időre. Mintha a hátamban a felhúzó gombot egy láthatatlan kéz kétszer megcsavarta volna én készségesen elindultam, életre keltem, lábra álltam, mint a kanapéra hajított rongybaba, akivel újra játszani kezdenek. Mozdulataimon senki nem látta, nem érzékelte, mennyire mesterkéltek. Hát nem láttátok, mennyire mű, ahogy csókra tartom a számat, vagy ahogyan koccintásra emelem a pezsgőspoharat? Senki nem érzékelte, hogy a nap végére egyre jobban nehezemre esik a mosolygás és a bájcsevej? Mintha a rövid, nyári álomra szenderedett érzékeny lelkem kezdett volna visszatérni a testembe és kezdte volna újra átvenni az irányítást. Egyikőtöket sem érdekelte, hogy valójában hogy vagyok. Miért? Mert megszoktátok, hogy mindig jól vagyok. Pedig éjfél felé én legszívesebben nem a cipőmet hagytam volna a palota lépcsőjén, hanem az egész életemet. Az a törmelék ott éktelenkedik, hányszor megbotlom benne, a lábamat is felsértette. Senkinek nem tűnik fel az a törmelék kupac, ami annyira botrányosan nem illik ide, nem illik a születésnapom kacagó, fergeteges, tökéletesre maszkírozott báljához? Reggelre körülnézve azonban, ugyanaz a szürkeség várt, ugyanaz a fullasztó por, ugyanazok az egyedül el nem mozdítható és el nem hordható romok, múltam napjainak romjai.

Az első békés születésnapom, amikor nem kell játszanom. Amikor a lelkem nem alszik nyári álmot, amikor szinkronban mozog a testemmel, amikor nem vagyok hátul felhúzható, megrajzolt mosolyú és mindig ugyanolyan arcot vágó rongybaba. Mikor tűntek el a törmelékek, mikor szállt el a por, mikor tisztult ki a levegő? Mikor húzódtak vissza az ijesztgető, csúfolódó, paprikajancsi fejű démonok? Mert ma reggelre kelve kétségkívül rend lett. Hívogató, barátságos, napfényes, madárcsicsergős tisztaság. A múlt emlékei összegyűjtve, fájlokba rendezve, felcímkézve. Így már egyáltalán nem is ijesztőek, ha akarom, előveszem őket, de most ujjaim úgy simítanak végig rajtuk, mintha barázdált, ismerős arcot simítana a kezem, úgy üdvözölné.

Az első békés születésnapom, amikor nincs háború, jólesik körülnézni és mélyet szippantani a levegőből. A sóhajom felszabadító lélegzetvétel, újra van elegendő levegőm, újra élek. Leveszem a tükrökről a takarót, miért is félnék a szellemvilágtól, itt senki nem halt meg, inkább újjászületett. Szemlélem a nőt, akivé egy év alatt váltam, van rajta még alakítani való, de én biztatóan mosolygok rá, és ő csillogó szemmel kíván nekem boldog születésnapot.