A nyíregyházi Hölgykoszorú kikéri magának, ők nem asszonykórus. Nem lépnek fel mindenféle falunapon, hurkafesztiválon vagy szőttesnapokon, mert a Hölgykoszorú már megválogatja, mihez adja a nevét. Kétszázötven kilométert utaztam, hogy halljam és lássam őket, és külön megnézzem köztük az anyukámat, aki elmondása szerint, csak nekem énekelt, és igaz, hogy néha nem tudta a szöveget, de bájosan improvizált.
A Hölgykoszorúban teljesen mindegy, hogy ki hány éves. Mert a szívük átlagéletkora úgyis körülbelül húsz év. Pedig van az énekesek között nagymama, aki elmúlt hetven, és harmincéves, felszabadultan táncoló kismama is. A szemük ugyanúgy csillog, nem tudom, honnan kapja ezt a lelkesítő fényt, de van tippem. A közös ének, a közös alkotás és maga a közösséghez tartozás ha akár egy órára is, de elfelejtet mindent. Mert a hölgyek arra az időre nem éreznek derék és hátfájdalmakat, gyanítom még a csontritkulás is megáll. Könnyen és olajozottan mozognak a végtagok, a büszkén kihúzzák magukat, és megemelik a fejüket, tessék, itt vagyunk hallgassatok minket, feledkezzetek bele, és töltekezzetek fel a mi életszeretetünkből és pozitív energiáinkból. Mert a hölgyek a reumatológia és kardiológia szakrendelés, és otthoni önsajnálat helyett inkább Hölgykoszorú próbákra járnak újabban. Ők is megneszeltek valamit az élet nagy igazságai közül, hogy a közösséghez tartozásnak és a dalnak lélekgyógyító hatása van.
Ha a lélek kezelve és simogatva van, akkor csökkennek a testi tünetek, kisimul az arc, csillog a szem. Egy valaki közölük azt mondta nekem, hogy nem lehet elég hálás, mert a Hölgykoszorú jóval többet ad neki, mint amit ő viszonzásul. A hölgyek csak énekelnek, mégis arra az időre a hallgatóságban is és bennük is helyére kerül minden. Pedig a hölgyek, ezek a nők mind mind megtapasztalták már az élet színeit volt részük szerencsétlenségben, betegségben, összeomlottak már legalább egyszer és felálltak onnan, mindegyikük arcán egy emléktérkép, tenyerükön egy hosszú és szerteágazó női sorsvonal, mindenkinek megvan a saját története. Vannak ott olyanok, akik csak örömzenélnek, de vannak, akik számára a Hölgykoszorú gyógyír és terápia, ami megmenti őket a magánytól, az idős korba való szomorú beletörődéstől, a gyerekek kirepülése okozta űrtől, a társuk elvesztése okozta hiánytól és megannyi mástól, amitól csak összetöpörödnének és csak túlélnék a hétköznapokat.
Az előadás címe ez volt Nőkről Nőktől. És tényleg valóságos nőuralom volt, egy kortalan girl power, ahol a két meghívott vendégművész férfi, vers és novellarészleteket olvasva tényleg megtiszteltetésnek vehette a meghívást. A hölgyek ízig-vérig százszázalékos nők, akik már nem szégyellik a könnyeiket. Ha vers a Nőről olyan szívbemarkolóan szép, hogy sírni kell rajta, akkor sírni kell, néhányan meg is tették.
A karnagyuk, Kazár Ticiána énekművész egyáltalán nem bánik hímes tojásként velük. Tényleg a szívük átlagéletkorát veszi alapul a velük való kommunikációban, ami köztudottan húsz év. Ösztönösen ráérzett arra, hogy a hölgyeket egyáltalán nem kell pátyolgatni és az idős kor nem igényel különleges bánásmódot. Nem hagyja őket lelassulni, lankadni, lelkesedést veszteni, mert keményen rájuk pirít. A hölgyek hálásak ezért, mert pontosan erre van szükségük. És sokszor több tisztelet van ebben, mint egy cizelláltan megfogalmazott, úrilányos mondatban. Tíciána tud valamit és én is hihetetlenül hálás vagyok neki azért, hogy így összerántja a hölgyeket, mert a Hölgykoszorú lelket simogat és ott van köztük az édesanyám.
Sokáig énekeljetek még együtt, azt kívánom. Bravo Hölgyek! És nem csak a produkcióért.
„A mosoly semmibe sem kerül, de sokat ad. /Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, /és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják!”
