Amikor még elfért a karomban

A lányom összetört szívét ragasztgatom. Igazítom, javítgatom a mozdulatait, finomítom képlékeny személyiségét, vigyázom törékeny önbizalmát. Amikor ő alkalmat ad rá, és amikor alkalmat ad rá a keszekusza életünk. Mert egy egyáltalán nem sablonos életmenetből próbálunk elfogadhatót alakítani, és szándékosan kerüljük a szívtépő emlékeket, elhessegetjük, másra tereljük a szót. Olyan, mint amikor egy paralízises túl van az elfogadási fázison és hihetetlen akaraterővel a legjobbat akarja kihozni a helyzetéből. Mi is ezt tesszük. És másokat is figyelmeztetünk, jobb ha elfújják a fekete felhőket. Ne nézzék örökre a múlt könnyfakasztó fekete-fehér némafilmjeit, mert ezzel minket is visszahúznak, már nincs kedvünk lélekbénító perceket újraélni, vegyék már észre, haladunk.

Ha akarjuk, ha nem, az idő bemutatkozik, mint bámulatos, messze földön híres gyógyító, ránk szórja illatos gyógyfüveit, elénk húzza a felejtés paravánját. Megtanultuk már, nyugodtan mögé léphetünk, nem kapaszkodnak a hajunkba denevérek és nem ugranak elő akasztott emberek a sarokból. Nincs már mögötte elvarázsolt kastély, vagy horror kamra. Semmi rossz nincs már ott. Én néha belefeledkezem a lányom szépségébe, nézem, ahogy magától értetődően a ruhásszekrényem előtt áll, vagy a sminkes dobozomban kutat a keze ismerősen, és tudom, pár dolog szépen átvándorol hozzá, de kit érdekel. És titkon ilyenkor mégis visszautazom abba az időbe, amikor még elfért a karomban, és én elfelejtettem megállítani a képet. Mert akkor több időm maradt volna gyönyörködni benne, de nem tettem, elmulasztottam. Babakorában, dr Spock a fejét fogta felháborodásában és a Suttogó is eloldalgott volna, hogy semmi keresnivalója nálunk. Azt hiszem, néhányszor a hátamban éreztem mindkettejük, de az összes gondozás guru szúrós tekintetét. Mert a lányom esetében egyetlen tudományos gyermekgondozási tézis sem vált be módszerként. Ő a világot a kezdetektől csodálatosan misztikus, felfedezni való helynek érzékelte, ezzel az intenzitással vágott neki a nagy útnak. Ez sok mindenben megnyilvánult, például abban, hogy féléves korától igazi szabaduló művész volt, a babakocsi, gyermekülés csatjait és egyéb rabláncokat hamar ledobta magáról. A délutáni üdítő alvás babakocsiban, a kert lombos fái alatt jól hangzott volna, mi tagadás. De ő néhány perc múlva, láncaiból kiszabadulván, a fűben hasalt, és elmélyülten élénksárga gyermekláncfüvet morzsolt aprócska ujjai között. Hogyan lesz egy féléves baba piszkos és fűfoltos? Hát így. Még csak nem is sírt, holott nem hiszem, hogy a landolás fájdalommentes volt.

A szabadság és önállóság iránti vágya egyetlen, első szavak közt megtanult csatakiáltás volt, ami mellé még ellentmondást nem tűrően visított  is: ededül. Vagyis egyedül. Ja kérem, ezzel nehéz vitatkozni. Spock doktor és a Suttogó hamar letörték volna az akaratos önbizalmát, de én csak a testemen keresztül engedtem volna őket a közelébe. A fedőneve négyéves koráig Rozsaszin Cica volt, így mutatkozott be mindenkinek öntudatosan és magától értetődően. Nagy huncutul és titokban egyébként néha elsuttogta a rendes nevét is, vezetek és keresztnévvel, kár, hogy csak nekem. Az üveges bébiételeket testidegennek érzékelte, és babazsűritagként simán feltartott volna egy nagy nullást. Kék szeme óriásira kerekedett, amikor balgán ilyenekkel próbálkoztam nála, ezért előfordult, hogy több hónapig csak paradicsomot evett és csirkehúst. Kiscsoportosan ededül és újdonságra éhesen megtanult cipőt kötni, innentől kezdve az egész ovis csoport lábbelijét ő kezelte volna, ha hagyják. Önbizalmat és bátorságot szeretnék most visszacsempészni a mindennapjaiba, bízom benne, hogy sikerül. Most nőpalántaként az útját keresi, ott haladok mellette, ha nem is látja néha, bízhat bennem, ott vagyok.

És ragasztgatom az összetört szívét, egy napon majd alig látszanak rajta a hegek.