Egyféle út

Június volt, fojtó és nehéz  orgonaillat. Úgy nehezedett a mellkasára, mintha figyelmeztetné, sürgetné. Nemsokára itt az idő. Nem érzett félelmet. Harmadjára történik mindez és most már utoljára.

Éppen ezért megélni akarta. Már nem olvasott szakirodalmat, mindent tudott. Ösztönösen akart benne lenni élete filmjének ebben az epizódjában, nem volt koreográfia, mégis tudatos maradt. Kilenc hónap ösztönös tudatosság… A teste jelzéseire figyelve maradt ösztönösen tudatos.

Semmi mást nem akart, csak megélni ezt világoskék selyem masnival gondosan átkötött, utolsó kilenc hónapot.

A szülést eddig nem élte át. Első alkalommal, tizenhat órányi verítékes, önkívülethez közeli vajúdás után vállelakadás miatt a műtőben fejeződött be a szülés.

Másodjára, bár szülni akart, mégsem kapott lehetőséget. Fenyegető oxigénhiányos állapot miatt, kislánya sürgősségi császármetszéssel született e világra. Elfogadta ezt az utat, a szülés soha meg nem tapasztalásának neki megadatott útját.  Éppen ezért  ő ezt így nevezte: életet adott. Nem tudja milyen felszabadító, katartikus érzés, ahogyan kicsusszan a kicsi test, világra küzdi magát, majd legelőször, anyaméhen kívül töltött első perceiben életre sírja magát. Nem tudhatja, soha nem élte meg.

Az angol nyelv csodásan, tökéletesen fogalmaz: labour.  Mert a szülés munka, erőkifejtés, küzdelem. Nem kell hozzá epidurál vagy oxytocin infúzió, ezek nélkül is munka. A babának is munka, lehet rövidebb, de lehet hosszú és keserves. Ő is fél közben. Szíve gyorsul és lassul egyszerre, adrenalin szintje az egekben, ez tompítja fájdalmait.

Ő mindezt tudja.  Tudja, mennyire fontos lenne, hogy újszülöttje megnyugodjon, méltón megpihenjen a hihetetlen munka után. Egész életében ott lesz a hiányérzet és a lelkiismeret furdalás, első gyermekéhez nem beszélt, nem ölelte át, nem nyugtathatta meg felzaklatott kis testét. Minden e világra érkező baba megérdemelné ezt.  Ő nem adhatta ezt meg, kábult altatásban feküdt.

Így hívja: életet adni. Testét harmadjára adja kölcsön, babája hétről hétre fejlődő kis testét körülöleli a meleg, megnyugtató, semmihez sem hasonlítható, tökéletes bio-inkubátor.  Soha egyetlen tudós sem lenne képes hasonló csodát kifejleszteni. Hasfala harmadjára viseli el a növekvő magzat növekedésével járó nyúlást és feszülést, milyen csodásan rugalmas a bőr, ennek így kell lennie, nem lehet másképp.

Csütörtök nyolc óra, nem írja be a naptárba, miért kellene, amíg lélegzik, emlékezni fog rá.

Várakozva a folyosón halkan suttog a kicsihez, simogatja őt a hangjával és a kezeivel, aki azonnal reagál, érzi a pici hátát a hasán át, ahogyan simító kezeinek feszül. Teste búcsúzik tőle, elengedi.  Ha nem képes megszülni, legalább készítse fel az útra. Nem tudja, mennyit érez a kicsi, de fel akarja készíteni, ne érje őt sokként, hogy elhagyja a biztonságos meleget. Nem lesz munka, nem lesz szülés, máshogy válnak el egymástól.

 Nem is tudja, mióta beszél már hozzá. Megnyugtató, bátorító, szeretetteljes szavakat mond. Onnantól tudja a koreográfiát, hogy szólnak, indulhat.  Borotválják, meztelenre vetkőztetik, katétert kötnek be, gerincvelői érzéstelenítést kap. Fájásokat generálnak mesterségesen, burokrepesztéssel. Mindez a baba miatt. Hogy ne érje őt váratlanul, hogy valamennyire érezze, megkezdődött az utazás.

Ezek az emberek itt nem tudják, ő már elmondta neki, legalábbis próbálta.

A hosszú tű másodjára is rémülettel tölti el, előrehajol, nem mozog, nem remeg. Ez a szúrás egyszeri és nem elvéthető. A műtét alatt úgy érzi, mintha bő ruha lenne rajta, és valaki folyamatosan rángatná, tépné, húzná le róla. Csípő fájdalmat is érez.

Nem lát át a zöld kifeszített függönyön. Csak a hangot hallja, olyan hirtelen jött. Erős, rekedtes újszülött sírás.  Akkor megérkezett…  Sietős kezek mossák bugyolálják be kapkodón, a fehér magzatmázat le sem mossák róla, hálás érte. Azért is hálás, hogy percekre a kis hámlott, újszülött bababőr illatú arcocskája az övé mellett pihenhet. Beszélhet hozzá, üdvözölheti, megnyugtathatja.

Nem kérdezi meg tőle, milyen volt az út, ez egyféle út volt, ilyen utazás is van.

 Ő így jött el a világra.

(Tudom, nem azt a csütörtököt választottad volna. És nem azt a helyet választottad volna otthonodnak, ahová öt nap múlva hazavittelek. Halkan énekelek neked. Vajon meddig használhatlak még csodás, ajándékba kapott figyelem elterelésként?

Bocsáss meg. Mindenért.)