Lélektelenek

Esik az eső, a felázott szempillafesték szomorú-komikus fekete csík az arcán. Úgy néz ki a lány, mint egy bohóc. Valójában az is. Egy szeretni való, ám kezelhetetlen bohóc, széplelkű és nagyon érzékeny, mert ha a koncertteremben meghallja, hogy felsír egy hegedű már csorognak is a könnyei. Építgeti az önvédelmi várat maga köré. Lassan rezisztens lesz a boldogságra, teste ellenáll a gyógymódnak, mintha egyszerre túl sok lett volna belőle, halmozta volna. Ellenáll az elköteleződésnek, hiába állítják mások, a nyugalom felé ez az egyetlen út vezet.  Nem tudja kitárni a szíved, pedig emlékszik még,  mennyire felemel, amikor minden nap ugyanannak a férfinak az óvó ölelésében alszik el. Mindenki csak úgy pihen meg igazán, az ölelésben. Reggel nem várja, hogy végre távozzon, nem kérdezi meg tőle, kér – e egy indulós kávét,  pedig ebből mindenki szokott érteni. Aztán öt percen belül újra egyedül lehet, egymagában, mert így akarta. 

Az eső meg csak esik, rá az arcára, a könnyei már nem is látszanak az esőfüggönyön át. Sötét van, a cipő is átázott, a harisnya csurom víz, kitörik a cipő sarka.  Alig várja, hogy hazaérjen. Még néhány tócsa átugrása a kicsorbult sarkú cipőben és végre otthon lehet. A kapu előtt álldogál, sosem találja a kulcsot. Ez is olyan szimbolikus, mindig olyan nehezen talál rá a megoldásra.

És akkor történik valami váratlan, álomszerű. Valaki ott a kapualjban a vállára  terít egy puha, meleg takarót, ami megnyugtató és védelmező, akár egy ölelés. A lány oldalra néz, alig lát át az esőfüggönyön. A férfit már látta néhányszor, köszöntek is egymásnak néhányszor. Nem tudja, egyáltalán nem tudja megmagyarázni, miért követi őt felfelé a lépcsőn. A takaró még mindig a hátán, átfogja, körülöleli, melegíti. Barátságos, meleg fények vannak az otthonában. Körülnéz, vajon ki is a rendező ebben a filmben, ki adja neki az instrukciókat, mit tegyen, hogyan tartsa a fejét,  mit mondjon. Ki utasított, hogy kövesse a vadidegen férfit tétován felfelé a lépcsőn és ki utasít most, hogy még hagyja magán a takarót.

Nem emlékszik, melyik pillanatban hullott le a puha narancsszínű takaró le a padlóra. És nem tudja, hol kezdődött az ő ölelése. Itt és most nem kell adni. Csak elvenni kell. Elvenni egy másik emberi bőr érintését, testének melegét, szapora lélegzetének hangjait. Nem kell adni, nem kell figyelni, nem kell gyöngédnek lenni. Csak önmagára kell figyelni és elvenni kell, csak megszerezni és befogadni mindent, amit a pillanat adhat. Csak ő maga számított. Ösztönös volt, önző és erőszakos. Az ismeretlen férfi ugyanilyen volt. Ő is csak elvenni akart. Kiszívott a bőre pórusaiból mindent, ami kellett neki. Megmelegedett a tüze mellett, átmelegedett a teste. A lelked az nem, azt kint hagyta valahol a kapu előtt, amikor az idegen vállára terítette a takarót.

Fénytelen tekintettel keresgéli a ruháidat. Megkapott volna mindent? Nem gondolkozott ezen. Volt itt valaki, akitől elvehetett. A férfi kiadta neki a testét használatra, élhetett a lehetőséggel, eljátszhatta, hogy tudatosan megéli, átéli a pillanatot, de valójában csak az ösztönei működtek. Egyetlen szót sem szólt a lányhoz. Csak a nevét mondta ki, ahogyan kezeivel lesimogatta róla takarót. Biztosan tudta, nem látja többé az idegent. Nem is azért küldték hozzá, hogy összeillessze szíve darabjait. Semmi köze ehhez. Azért küldték, hogy az összetört szívű lány teste megmelegedjen a sebtében  rakott, hamuból felszított  tűz mellett. Úgy lépett ki a férfi ajtaján, ahogy belépett, a puha takaróval a vállán. Különös, azóta sem látta soha többé a környéken.