Csak a most van

A két párhuzamos világoskék csík. Mintha hirtelen a félhomályos fürdőszoba meleg fénybe borulna. Mintha egy tündér varázspálcát suhintana és kezébe adna egy új csodás lehetőséget. Újra anya lehet, újra átélheti. Nincs letiltva, büntetve, örök meddőségre kárhoztatva. A megelőző évben nem adott esélyt a két kis világoskék vonalnak, pedig pár másodperc múlva már erőteljesen kirajzolódtak, sokkal erősebben, mint most ezek. A fürdőszoba még mindig aranyló fényárban úszik, ő ül a kád szélén, kezében az új élet bizonyítéka. Hálát érez, de feloldozást nem. Meztelen combja hátsó részén végigsimítja a forradást, már csak a göcsörtös vonalat érzi, ezt akkor szerezte, amikor végleg meghalt benne az önbecsülés és a női tartás, a házból kizárták, és neki a kerítésen kellett bemásznia. Aznap éjjel átvérzett a kötés is, amit sebtében rárakott, a lepedő is. Miért van még mindig itt, ugyanennek a háznak a fürdőszobájában? Mit bizonyít a tény, gyengeséget vagy erőt? Egyáltalán semmit nem tud most, most csak érez. Hálát érez a két kis világoskék vonalért, mert valami miatt mégis újra rábíztak egy új életet, nincs véletlen és nincs észérv, nincs mérlegelés, csak érzés van, hogy mindennél jobban akarja a babát. Magának sem vallja be, de úgy érzi vezekelnie is kell.

Este olyan hangon közli a férfival a tényt, mintha az időjárásról beszélne. Aki körülbelül ugyanolyan arcot is vág, és csak a szája mozog, arcán meg sem rándul egyetlen izom sem.

– Vetesd el. Úgy ahogyan tavaly.

Magára hagyja őt, újra csak magára, fizikailag sincs itt, a lelkét meg fázni hagyja már nagyon régóta. Most azonban nem engedi, hogy belesüllyedjen a szomorúságba, megsimítja a hasát, csodás kincs növekedik benne, figyelme csak erre irányul majd, kilenc soha vissza nem térő hónapon át. Hihetetlen mennyiségi kismama-irodalmat és szakkönyvet olvas. Már a huszadik héten naprakész a szülés fiziológiájából, képes is lenne levezetni egyet, de újszülött gondozásban is nagyon ott van, tudja, hogy kell köldökcsonkot kezelni, D vitamint adagolni és ismeri a komplett oltási naptárt. Szülni akar, megélni, megtapasztalni, ott lenni. Nem altatásban, nem gerincvelői érzéstelenítéssel, nem infúziós oxytocin hormon adagolással. Természetesen akarja, a világ legtermészetesebb módján. A terhesség kilenc hónapos révült készülődése alatt teljes egészében egyedül volt. Egyedül járt terhesgondozásra, egyedül várakozott az ultrahangos vizsgálatra is. Egyedül volt akkor is, amikor kiderült kislány lesz.  Szomorú önfegyelemmel figyelte a nőgyógyászati rendelőben várakozó apákat, de tudatosan a babára koncentrált. Szíve mélyén azonban tudta, a benne fejlődő baba is egy szerető, óvó, és főleg jelenlévő apára vágyna, most átérzi, leképezi minden egyes rezdülését, hiányérzetét.

Ötperces fájásokkal érkezett a kórházba. A fájások között egészen elviselhető volt, ezért nem is igazán foglalkoztak vele a recepciónál, egy szülő nő nem így szokott kinézni. És nem szokott egyedül lenni. Egy arra csoszogó orvosnak mégis feltűnt, akkor már nagyon sápadt volt, az ájulás és a hányás szélén, éppen egy fájás közepén magzatpózban kucorgott a fotelban.

– Egyedül van?

Amint látja. De nem mondta ki hangosan, gyűlölte a kérdést is. Igen látjátok, egyedül vagyok. Mégis itt vagyok és szeretnék már végre egy szülőszobába bejutni, szülni akarok…

Hordszékben tolják, mondaná, hogy tud járni, csak a fájások között nem, de az orvos valami miatt egyfolytában a burokrepesztést emlegeti, nem is figyel arra, mit suttog. Hosszú tűvel közelít felé, és néhány perc múlva, a lábai között az edénybe sűrű barna, zavaros magzatvíz folyik. Nagyon messziről hallja, sürgősségi császármetszés, műtő, oxigénhiányos állapot, ki kell venni a babát… Próbálja kimondani, ő szülni akar, de nem mozog a szája. Az oxigénmaszk felé úgy hajol mintha ózondús hegyi levegőhöz jutna, majd beleájul a sötét öntudatlanságba. Vacog a foga, reszket a teste, ahogy kitolják onnan, meztelenül fekszik a vékony lepedő alatt, nem tudja abbahagyni a vacogást. Kezeivel megsimítja lapos hasát, érzéketlen, ráncos tapintású a bőr. Az előbb közölték vele, hogy kislánya van. Az altatásból felébredve odahozták a műtőasztalhoz, percekre összeért az arcuk. Kis hámlott, ráncos, megviselt, túlhordott bababőr. Az illatára emlékszik, amit azóta is próbál valamihez kötni, de rájött képtelenség. Az újszülött bababőr illata egyáltalán semmihez sem fogható.

Nem szült, de életet adott. Már a kórházi ágyon fekszik, valaki végre ráterít egy rendes takarót. A férfi, gyermeke apja ott áll az ágyánál, megfogja a kezét, nem érti mit mond, de a hanglejtésén érzi, most vele van, ott van. Most a szemébe néz, szépek a szavak. Most nincs egyedül. A gyermek egészséges. 

Csak a most van.