Abortusz…

Nem szülhet neki több gyereket… Nem, neki nem. Elutazunk Máltára, vagy Seychelle-re vagy bökj egy helyre a térképen… Odaviszlek…. Csak ne hagyj el, ne hagyj magamra… Szeretlek… Émelyeg a gyomra már a szavaktól. A ruhái még mindig szétszórva a földön. Félig kiszórva az ablakon. Közben az eső is eleredt, sárban tocsog mind. Takarodj, már el miért nem fogod már fel azzal a kurva kevés agyaddal…. Fáj a válla, sajog az oldala. A szemei égnek egész éjjel hangtalanul sírt.

Már nincs bútor a szobában csak egyetlen ágy és egy íróasztal.  Szőnyeg sincs, nincs függöny sem az ablakon. Fűtés és meleg víz sincs, a férfi elzárta. Amit talált a szekrényében már felvette, melegítőalsó, felső, köntös, így is vacog. A fogai is összekoccannak, tudja ő, ez belülről jön. A félelem, rettegés miatt reszket, belülről fázik. Sóvárogva gondol egy forró fürdőre, tudja, eljön majd, a nyugalom is eljön majd… Türelem, türelem… Hogy honnan jön az erő nem tudja, de van, még mindig van, arra is, hogy a nehéz íróasztalt az ajtóhoz húzza. Így talán el tud aludni.

Reggel munkába indul. Valaki megint a fagyos, zúzmarás szélvédőbe karcolta: Legyen szép a napod…. Ki lehet ő, azt hihetné egy őrangyal, aki azért sem hagyja, hogy ez a lány feladja… És valóban nem adja fel, ahogyan beül az autóba és melegszik a motor, figyeli, hogyan olvad le a felirat, úgy indulnak el ismét a könnyei… Mennyi könnye van még egy embernek…???

Zöld a csempe a kórház folyosóján. A falon egy kilenchetes magzat képe. Gyógyszer és festékszag keveredik, miért nem nyáron festenek, gondolja, és abban a pillanatban megint rátör a hányinger, hullámokban jön. Miért nem rúgta le magáról, miért hagyta, hogy a fülébe lihegjen megint mocskosul hazug szavakat, miért nem volt ereje?? A műtétre nem emlékszik, csak egy könnycseppre, ahogyan a fülébe csorog, fekszik, kengyelbe rakják a lábát, csuklóit leszíjazzák…

Kábán fekszik a kórtermi ágyban, ahogyan tisztulni kezd, a tudata a ruháit keresi, öltözni kezd. Aláírja a papírt: saját felelősségre…

Saját lábán távozik. Nincs mersze autóba ülni, távolsági buszra száll. A buszon már szédül, émelyeg, tudja, hamarosan le kell szállnia,  nem mozdul a lába. Összeszedi minden erejét, feláll, alatta vértócsa, elsötétül minden.

Mentő viszi haza, oda ahol sohasem volt az otthon. Eljön az este, ő ugyanúgy énekel a kisfiának, mint máskor. Karjaiban ringatja, homlokát simítja. Az alvó babát gyöngéden a kiságyba rakja. Biztosan tudja, szívében sosem csitul majd a másik baba miatt érzett gyász. Kinéz az ablakon át a hideg sötétségbe, sóhajt és hihetetlen ereje van. Attól a pillanattól fogva, mint ugrásra kész megriadt állat, készül.

Legyen szép a napod…. holnap megint ott lesz, tudja.  És hosszú idő után újra elmosolyodik.