– Egyértelmű, hogy a Mikulás majd a terasz felől jön, Anya. Nagyon ott van szakmailag, tudja, mit csinál. Szerintem, ha kiviszed a szemetet, rögtön kiderül, járt-e már nálunk – kipirult arccal huncutul néz, még kacsint is. Tízéves. Ő a legidősebb, és most nagyon titokzatosan beszél, persze, mi már szövetségesek vagyunk. Nagyfiú, de azért odaáll a húga mellé cipőt fényesíteni. Az előbb azt is kifejtette, hogy szerinte a tradíció, miszerint a Mikulás csak tiszta, ápolt lábbelibe pakol ajándékot, kiveszőfélben van, és egyre inkább csupán városi legenda. Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni.
– Megcsinálom a babáét is, szerintem neki is hoz valamit. Rágóka kellene vagy csörgő, ilyesmi. Azért tök rossz lehet neki, hogy jön a foga. – mondja nagy komolyan, világosan érzékelhető, most kezében tartja az eseményeket. Kezében az icipici kék babacipő, nincs még rajta mit tisztogatni, ő mégis nagy komolyan, szuszogva törölgeti. Szerencsés kisbaba, a tesói a távollétében is leszervezik, hogy makulátlanul, tökéletesen felkészülten fogadhassa a Nagyszakállút. De miért hívja még mindig babának? Soha nem hívta még a nevén. Mintha legújabb testvére csak a kapcsolatuk elmélyülésével kaphatna valódi személyiséget. Pedig már hat hónapos, fent alszik a kiságyban, Mikulás, krampusz, rénszarvas, sáros kis csizmák nem zavarják elégedett, jóllakott állapotát.
Nézem őket, bárcsak itt megállíthatnám a filmet, homályos a kép. De jó is volna, ha életünk fontos képeit mozgó pillanatalbumban őrizhetnénk, és kívánságunkra újra megelevenednének a becsben tartott momentumok. Sajnálatos, de csak a szív előhívólaborjában machinálhatunk igazán az emlékképekkel. Bólogattam a Jóistennek, vagy bárki legyen is az, régen megértettem amit üzenni próbál: egy hosszú, fáradtságos, és fájdalmas út kezdődik. Azon az estét azonban időt kértem, mert óvni akartam a gyerekkorukat, még egy kicsit óvni.
A kislányom harisnyában toporog körülöttem, kezében hajkefe, csatok, rózsaszín hajgumik. Bele van kódolva az ősi gén, ha történés van, csinosnak kell lenni.
– Anya, én tavaly el akartam bújni a lépcsőkorlát mögé, emlékszel? – Persze, hogy emlékszem, minden pillanatra emlékszem vele, attól a perctől fogva, hogy a hat éve a karjaimba tették és azt mondták, lánya van.
– Kitaláltam valamit, de ezt csak te tudod meg én. – súgja a fülembe, kicsi kezeivel tölcsért is formál.
– Fogalmad sincs mennyi titkodat őrzöm már, Rózsaszíncica. – kuncog a régi becenevén. Ő adta saját magának és másra nem is hallgatott, úgy három és négy éves kora között.
– Most nem akarok elbújni. Én már eléggé unom ezt a Mikulás-dolgot. – mondja elmélázva, mini-nőisége teljes tudatában. Közben aranyhaját fésülöm, auuu, neeee, húúúúúúz, e nélkül nem is lenne teljes a fésülködés. A végeredmény mindig gyönyörű, most is az, csak nézem őt, ezt a filmet is megállítanám, ott és akkor.
– Szóval a Mikulásnak jólesne egy kis keksz és tejecske, nem? – még nem is válaszolhattam, ő már tüsténkedve cipeli le az emeletről a kis zöld műanyag széket, a teraszajtó elé állítja. Kis tálkában három csokis kekszet hagyunk, pohárban tejet. Elégedetten sóhajtva nézünk körül, abban a pillanatban újra én is hatéves kislány vagyok, úgy örülök és gyermeki büszkeséggel tölt el a tudat, hogy a Télapó nálunk pihenhet meg a fáradalmas éjszaka után.
Csöndes a ház, kicsi kezét a kezemben felejtette, úgy alszunk el. Kintről az autók zaja sem hallatszik, és az utcai lámpa sárga, tört fényében látom, zuhog a hó. Tökéletes, varázslatos éjszaka, én pedig harmincévesen újra hiszek a Mikulásban. Éjfél felé én is lefekszem, de valami nem hagy nyugodni. A keksz és a tej! A Mikulás nem fogja eltüntetni, hacsak nem én vagyok ő. Elhessegetem a fejemben kavargó szerepkáoszt, és lélegzet visszafojtva, macskaléptekkel megyek le a lépcsőn, kintről bevilágít a szakadó hóesés, hófehér az utca. Látom a kicsi zöld babaszéket, azt akarom hinni, eltűnt a tányérról a keksz, megitták a tejet. Úgy akarok még hinni. Abban a pillanatban azt is elhiszem, hogy képes vagyok megállítani az időt. Leülök a kőre, mélyet, jólesőt sóhajtok, hátamat a falnak támasztom. Megeszem a kekszet, és felhörpintem a tejet. Nincs nyugtalanságérzés, nincsenek negatív gondolatok, csak egy csodálatos nap lezárásának, tökéletes, lecsendesült pillanata.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: