Barátnők

Miért van az, hogy felnőtt korunkban már nem, vagy csak nagyon ritkán tudunk új barátságot kötni? Miért? Mert már bezártad a szíved és csak az arra igazán érdemes emberek előtt tárod ki újra. Már nem zársz a szívedbe felhőtlen gyermeki naivitással és nyitottsággal bárkit, és már megválogatod, kit engedsz közel. Lehetnek felnőttkori, felszínes élményeitek, de az, akire gyermekszemmel néztél, és életed minden eddigi szakaszában veled volt, mindig különlegesebb  helyet foglal majd el. A legkülönlegesebbet. Mert akarva-akaratlanul kísérőd lesz egy életen át.

-Le ne borotváld a lábad, akkor tuti szexelni fogsz az első randin…- motyogja az orra alatt, alig értem mit mond. Körmöt lakkoz. Persze én meg úgy csinálok, mintha nem jött volna le, lenyúlta a vadi új pipacspiros lakkomat. Mindegy. 

-Mikor indulunk? – emeli rám csodálkozó kék szemeit. Most tényleg pont olyan mint nyolcadikban, amikor az első házibuliba engedtek el minket. Akkor az apja ott aludt el a ház előtt a kocsiban az óriás fűzfa alatt, csak nem vettük észre. Totál beálcázta a szélvédőt levelekkel meg ágakkal, és annyira koncentrált, hogy a végén bealudt szegény. Megint tudatosítom az okos fejében, ez az én randim. És azt is, hogy ő nyolc éve boldog házasságban él. Jó, sóhajtom, elvihet a meseautón, de a sarkon tegyen ki, különben a pasi azt fogja hinni enyém a kocsi. És tényleg azt hitte, micsoda véletlen, ugyanolyan volt neki is, így azonnal el tudott képzelni egy gyümölcsöző kapcsolatot velem, mely örökkön örökké tart. Nem szexeltem vele az első randin, hiába epiláltam tükörsimára magam. Hiába volt a nyelve félig a számban. Fura érzés, de mintha csak fejtől lefelé kívántam volna. Az agyam kimaradt a stimulációból, és a napnál világosabban tudtam, ha a fejem nem kívánja, bármit tehet, jégkirálynő maradok. „ Fázom szivi, benned megmelegednék…” Itt álltam fel az asztaltól, hagytam ott leesett állal. Olyan felszabadult voltam, mint még soha, mert igen, én nem adom alább a szerelemnél. Rohadt ribanc, sziszegte utánam, és láttam az egóját sikoltva vergődni majd  kimúlni a porban.

A Duna-korzón nem csíptek, haraptak a szúnyogok. Ketten álltunk ott, a móló közelében, a horgász és én. Meztelen hátam bőrét szívták a vérszívók. Szó nélkül átnyújtotta a szúnyogirtó sprayt. “Azért nehéz lehet nektek itt dekkolni egész éjjel, fel-alá járkálni. Miért nem mész forgalmasabb helyre? ” Válaszolni próbáltam, de kár volt a szavakért. Akkor is őt hívtam. El akartam mondani neki, hogy a horgász prostinak nézett, és a randipartnerem pedig egy megapöcs volt. éppen 

-Miért nem nyomtad meg hamarabb a pánikgombot? Vagy legalább az álhívást. Kellett volna valami vörös kód. Totál hülyék vagyunk.

Nézem őt, megállítanám a képet. Ugyanúgy néz, mint amikor gimiben középre rakta a matekdogát, hogy lemásolhassam. Már annyira utált minket a matektanár, hogy mindkettőnk jegyét jól lehúzta, emiatt nem lett nappalis egyetemista, a hülye matek miatt nem lettek meg a pontjai. Soha nem tette szóvá azóta, csak egyszer idén a szülinapomon, de úgy hogy már elfogyott egy üveg rosé és mi fetrengtünk a röhögéstől. Megyek haza, suttogom inkább csak magamnak. Ülünk még az autóban, tudom, mit akar mondani, azt, hogy pénteken mákos tészta lesz, ki ne hagyjam. A mákos tészta a mi gondűző, sírva-vigadó ételünk, tizennyolc éve csináltunk először, egy lábasból ettük meg, két villával. 

-Mi a francnak mentél hozzá? Egyáltalán mi a lószart láttál benne? – kérdi végül. Hangosan, de ha nem hangosan teszi, akkor is kitaláltam volna.

Nos, ez az a kérdés, amire sosem kell válaszolnom, nem várja el. Mindig ugyanaz a jelenet, tudom, hogy ő is látja maga előtt. Menyasszony vagyok, éppen tuszkolom be magam a kocsijába, alig férek el az óriás abroncstól, és a fátylamtól. Iszonyatosan beverem a fejem, a homlokomon dudor. Már nincs idő jegelni sem, nincs idő egyáltalán semmire. Még arra sem, hogy átgondoljam, akarom-e ezt az egészet valójában. Huszonegy évesek vagyunk. Hallom a szavait, visszhangzanak a fülemben, koppannak a múlt kövén. Így járulsz  az anyakönyvvezető elé? De gáz… Ha hinnék a jelekben, azt mondanám az égiek üzentek, bébi! Ne menj hozzá, hallod? 

Nem hittünk a jelekben, nem figyeltünk. Most mégis gurgulázva röhögünk. Anyám, így senki nem megy férjhez, te mégis megtetted. Egy rohadt nagy dudorral a fejeden!

A gimnázium előtti padon ülök, téged várlak. Előveszem a könyvet, amitől éppen súlyos a táskám, Arthur Miller Az ügynök halála, fene tudja, miért ezt hoztam, ez most tényleg nem fog lekötni, vagy segíteni elütni az időt. Sárgák a könyv lapjai, és antikvárium szaga van, Érthetetlen, boldog várakozás lesz úrrá rajtam, mintha masnival átkötött karácsonyi ajándékot bontogatnék. A megsárgult lapok közül kihullik egy könyvjelző, rajta a te régi, jobbra dőlő, még kiforratlan kézírásod. A jóbarát egy olyan ember, aki ismer téged, és mégis szeret.