Játszmák

A párkapcsolati játszmák tekintetében nem beszélhetünk szerelemről, vagy intimitásról. A játszmáknak nincs köze a szeretethez, mert abban a pillanatban, amikor belebújunk a szerepeinkbe, és elkezdjük a lassan ölő, kapcsolatgyilkos kis párbeszédeinket, egy grammnyi szeretetet nem érzünk a másik iránt.

Hogyan lehetséges ez? Minden emberi kapcsolat előbb utóbb szerepeket oszt ránk. Fő személyiségjegyeinkből adódóan ezek a szerepek többfélék lehetnek. Ahogyan gyakran meg is fogalmazzuk, minden ember felszínre hoz valamilyen tulajdonságot a másikból, kikaparja, kihantolja a másik régen elrejtett, vagy mélyre szorított pozitív tulajdonságait, vagy éppen fordítva, magával rántja a negatív tulajdonságok mocsarának legmélyére. Minden emberi kapcsolat tehát egy organikus kölcsönhatást eredményez, melynek során „kihozzuk egymásból a rosszat”, vagy éppen az egekbe emeljük egymást.

Melyek a leggyakoribb játszma-szerepek? A szülő-gyerek felállás a leggyakoribb, ahol az egyik fél magára ölti az okos, tudatos, irányító szülő szerepét, a másik fél pedig a szófogadó, vagy éppen lázadó gyermek szerepében tetszeleg. Aztán ott van a pedáns és rendetlen szerep, ahol a játszma témája gyakran egy szennyesláda mellé dobott alsónadrág. Létezik még a fösvény és költekező típus, ahol az egyik fél mindig elszámoltatja a másikat és kimutatást készíttet a kiadásaiból. Nem számít, hogy máshol, egy másik kapcsolatban egészen fordítva működnének. A lusta és tevékeny játszmában az okoz problémát, hogy nem tudják eldönteni, mi igazán fontos az életben, a pihenés vagy az állandó tevékeny, aktív életvitel. Jó példa még a megmentő és bajba jutott típus, a megmentő mindent kézbe vesz, elrendez, elintéz, a bajba jutott szerencsétlen pedig érzi a törődést, a gondoskodást, azt, hogy valaki végre leveszi a válláról a terheket.

Párkapcsolati szerepeink észrevétlenül, alattomosan alakulnak ki, túlmutatva az elsődleges férfi-női szerepeken, mert most egyáltalán nem erről van szó. Inkább arról, hogyan hajtjuk bele akaratlanul fejünket egy szerepkör tulajdonságainak rabigájába, és végül hogyan kezdünk játszmázni egymással, ami ha kizárólagossá válik, hosszú távon, különös kegyetlenséggel megöli a spontaneitást, az intimitást, de legfőképpen a szeretetet és a szerelmet. De mi is az a párkapcsolati játszma? Mondhatni olyan, mint egy forgatókönyv, melyben szerepekre szabott, előre megírt sorok vannak. Valamelyik fél elkezdi a párbeszédet, holott valójában tudja, egyáltalán nem kellene belekezdeni a beszélgetésbe, vagy legalábbis nem így. Pontosan tudja, a másik hogyan fog reagálni, mit fog mondani, hiszen ő meg tudja a végszót. Aki elkezdi, tudja, hogy a másik ember gyenge pontjára tapint, kényelmetlen témát érint, ugrani fog, kifakad, és újra kialakul a konfliktushelyzet. Már megint ugyanazt játsszuk, vagyis játszmázunk. Minden párnak tudnia kell, hogy melyik az a témakör, végszó, ami száz százalékig biztosan vitához, veszekedéshez vezet. Tényleg olyan, mint a forgatókönyv. Én ezt mondom, te pedig erre, úgy reagálsz, hogy… Mindig úgy reagálsz, mindig pontosan ugyanazt mondod. Miért? Mert jól bebifláztuk azt a fránya szerepet a játszmához, ott akarunk tökéletest, frenetikust nyújtani. Miért nem inkább játszma nélkül kommunikálunk, megadva az esélyt egy tiszta, intim, szerelmes, szeretetteljes beszélgetésnek, amiben végre nem a saját egónk a fontos?

Fel kell ismernünk a végszót, a mérgező mondatot, amit már nem szabadna elmondani, mégis kimondjuk, nem törődve a következményekkel. Figyelnünk kell, és realizálnunk kell azt a pontot, ahol a játszmát indítjuk, vagy ahol a másik indítja felénk a szavak zuhatagát. Ekkor már reagálhatunk tudatosan másképp, és szavakkal, ami rendkívül fontos. Mert a némaság, vagy az elvonulás nem vezet eredményhez, és legalább olyan mérgező, kapcsolatgyilkos hatása van, mint egy jól begyakorolt szócsata forgatókönyvének. Ha tehát más a végszó, nem lehet szokásos módon befejezni a játszmát. Megakad a gonosz párbeszéd fonala, és így nyílik lehetőség arra, hogy valóban egymásra tekintve, szeretetteljesen arról szóljon a beszélgetés, amiről igazán kellene. Minden kapcsolatra más játszma jellemző, hiszen minden ember ugyanarra a végszóra, vagy kijelentésre más-más módon reagál. Pontosan tudjuk, hogy akivel játszmázunk, milyen témára ugrik, hol veszítheti el a béketűrését.

Szívem, észrevetted, hogy már megint ugyanazt játsszuk? Már megint ugyanaz a lemez, kicsit már unom. Biztosan ismerősek a mondatok. A játszma tökéletesen alkalmas a normális, nyílt, problémamegoldó, szereteten alapuló kommunikáció meggyilkolására.

Mi tehát a megoldás? A társunkkal kapcsolatos, csőrünket bökő témák megtárgyalhatók úgy is, hogy közben a másik érzi, nem veszítettük el rajongásunkat irányában, még mindig a szerelmünk, a kapcsolatunk áll életünk piramisának legtetején, és ez a beszélgetés most kettőnkért zajlik, mert szeretlek, mert fontos vagy nekem. Ezt kellene megtanulni mindenkinek, a nyílt, játszmák nélküli kommunikációt. A játszmák látszólag kielégítik belső igényeinket, de valójában teljes ürességet érzünk, amely mindkét félre igaz. Tudatosan, bizalommal kellene segítünk egymást az őszinte emberi kommunikáció felé vezető úton, mely a szeretetnyelv egyik újabb kifejezésmódja lehetne.