A férjem mást szeret

Meddig akarom ezt csinálni?  Meddig akarom a semmibe suttogni ezt az alig hallható segélyhívást? Meddig viselem el, miből merítem az erőmet, hogyan marad türelmem? Meddig akarok várakozni arra, hogy a férjem tékozló fiúként végre hazatérjen hozzánk? Olyan vagyok, mint egy becsapott gyermek, akinek egyfolytában ígérgetnek, de soha nem teljesítik azt. Annyira belefásulok a csalódás szériába, hogy már nem vonok felelősségre, nem vonok kérdőre senkit, így is jó, meg úgy is jó, és sorolom vég nélkül a jól bevált közhelyeket: majd az idő megoldja, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, türelem rózsát terem, ő nem monogám típus, választania kell, időt kell hagynom neki. Micsoda hülyeség ez?

A férjem már akkor választott, amikor először átadta magát annak a másik női érintésnek. Az élet olyan egyszerű lehetne. Nem csallak meg, mert szeretlek. Akit szeretek, azt nem bántom meg, és nem okozok neki fájdalmat. Ha megcsallak, nem szeretlek többé. Csak szex volt, semmi több, ezt unásig ismerem már. Igen? És a szexhez nem kell vonzalom? Nem kell kiürült szeretet- és érintéstank? Nem kell szenvedélyes, halálos szomjúság és éhség, hogy azt végül engedjem valaki másnak csillapítani?

Állok az előszobában, beszívom a sáljából áradó idegen női parfümillatot, a következő mozdulat a kabátzsebe lenne, ezt igazán kihagyhatnám, nem megyek tovább, nem teszem, az otthonom nem szadomazo klub, ahol minden nap saját, mérgezett, önpusztító tőrömet döföm a szívembe. Mégsem tudok megálljt parancsolni a mozdulataimnak, megtalálom a zsebében a mozijegyeket, még az azoknak is istenverete, édes parfümillatuk van, érzékeim már kifinomultak, mint a denevérnek. Tudom már, hol ültek és mikor, mit láttak kettesben, összebújva, összeölelkezve. Felhagyhatnék már a tőröm mártogatásával. Mi változott, hogy ezt megtudtam? Kezdem hinni, hogy élvezem a fájdalmat. Eleinte kerülte a tekintetem, kerülte a keresztkérdéseimet is, amikkel dobálni kezdtem, ma már nem, nyílt titok minden. Gyászfolyamatot élek át itt éppen, de még mindig az elutasítás stádiumában vagyok, életben tartok valamit, ami már régen nem létezik. A házasságunkat gépre kapcsoltam, pedig régóta agyhalott, mégis figyelem az életfunkcióit, és minden pozitív jel reménységgel tölt el.

A férjem pedig régen kilépett abból a halott testből, és éli új, megtalált világát egy egészen másikban, belefeledkezve egy habkönnyű, új szerelembe. Néha azért még visszatér hozzám, talán még ott cseng a fülében a holtomiglan holtodiglan, meg a vele megelégszem egyre halványuló emléke. De leginkább csak tiszta zokniért jár haza és alsónadrágért, és ha a hűtőbe benyúl, becsukott szemmel megtalálja a sört, ugyanott van a helye már tíz éve. Azt mondja, szeret még, de nem szerelemmel. Nem észt-veszejtő, lüktető, e világon kívüli szerelemmel. Azért kedves, hogy nem költözik el, így nincs macera a válással, a gyerek sem vesz észre semmit. Amikor a közelemben van, mindig új reményt kapok, és megtanultam már, hogy ne hisztizzek és ne drámázzak, mert az a másik nő biztosan nyugodt, kedves és mosolygós. Olyan akarok lenni, mint ő, az a másik, akinek csak az émelyítő, függőséget okozó parfümjének illatát ismerem, és várok, egyre csak várok. Időnként, kapok egy kis szexmorzsát, odadobja nekem, mint a kutyának a koloncot, én pedig hálával és riadt reménykedéssel fogadom el, ezekből az elkapkodott együttlétekből táplálkozom egy ideig. Szeretem-e így az életet? Elég régóta élesztgeted már a nagy semmit. Eltévedtem a tagadás erdejében, hogyan találom meg akkor a kivezető utat? Látnia kell, hogy van tartásom, önbecsülésem, önálló véleményem.

Egy fantomképet, egy hazug álmot dédelgetek. Ma lekapcsolom a gépről a kapcsolatunkat, hagyom végleg elmenni, és elviselem, hogy az átkelni képtelen lelke még sokáig kísértsen éjjelente a kiürült, kihűlt szobákban.