Egy komplett személyiségjegy skálát hozunk felszínre egymásból.
Emberi tulajdonságokért vájkálok benned, élve boncollak kíméletlenül, és te is engem. Kibányászod, felszínre hozod az igazgyöngyöt belőlem, a nem hamisan csillogót, fölöslegesen szemfényvesztőt. Én is sorban kihelyezem az asztalra, amit belőled hoztam felszínre éppen, felelősségtudat, férfiasság, lovagiasság, gondoskodás, karizma, rendezgetem őket, mint frissen szerzett ajándékokat, boldog vagyok velük.
Azt gondoljuk, szerelmünk képlékeny agyagvázáját formáljuk közösen, egyetértésben, holott valójában nyers, kezeletlen fabábuk vagyunk egymás karjaiban. Az alaptulajdonságaink adottak voltak, leterítettük egymás elé, mint óriás festővásznat, tessék, rajzolj rá, rajzold tele nekem. Alakíts, változtass, színesíts az életem vásznán. Nézd összeszűkült szemmel, ülj le elé és vizslass értőn, átadva önmagad neki. Mondd el, ha ronda, ha sunyi, ha hazug, ha nyuszi, ha összeférhetetlen, ha rideg, ha elviselhetetlen, ha idegesítően hallgatag, ha áltat, és ha gyáva. Ugyanezt teszem én is, a tükörképed vagyok, ott állok a mértani középnél, figyelem az életed festményét, elmondom, és nyugodtan az arcodba vágom, ha egy hazug, dilettáns pingálmány. Aztán szív repesve várom és engedem, hogy átsétálj a demarkációs vonalon, és ölelésre tárd a karod. Így van rendben a világ.
Nem tudtam szabadulni attól a látványtól, olyan mintha előre beállított kép lett volna, vagy fotó, egy filmbeli jelenet, és elfelejtettek csapót kiáltani. Megfagyott a kép, ezért szemlélni lehetett őket, vizsgálgatni, boncolgatni ezt az emberpárt, beállítani elrettentő példaként. A díszlet gyönyörű. Az ősz színei rozsdabarnán fénylenek, csillognak a reggeli esőtől a juharlevelek. Nem láttam még szomorúbb tekintetű nőt. Azt hiszem, ha egy fát karolt volna át, abból is több energia árad, mint abból a férfiből, akit éppen átölelt. Karjai élettelenül lógtak, érdektelenül, szeretetbénán. A nő nem érzékelte volna a feléje áradó közönyt? Dehogynem. Az elméje tudta. A szíve pedig legszívesebben térdre kényszerítette volna, hogy a férfi lábait is átölelhesse, ne engedje elsétálni. Álltam ott, ki tudja mennyi ideje már, hívatlanul, leskelődve. Láttam, hogy ez a gyönyörű nő hogyan veszíti el minden önbizalmát, hogyan válik ragaszkodó, kis megriadt állattá, azt gondolva magáról, önállóan életképtelen. Világosan érzékeltem a félelmét, azt képzeli, most félre kell húznia a való világ függönyét, és ki kell lépnie a vakító fényre, ahol majd megszédül, összeroskad, mert egyedül megsemmisül.
Miért hagyjuk, hogy kizárólag ő formáljon minket? Miért alkalmazkodunk készséges alázattal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga? Miért kényszerülünk szeretőségre, folytonos behódolásra, vagy bármire, ami alaptermészetünk ellen való? Miért veszítjük el egykori színeinket, miért szürkülünk el, miért gyászoljuk el egykori énünket?
A párkapcsolatban nem kizárólag leigázó és elveszejtő szerepek vannak. Nincs rideg és nem létezik egyfolytában odaadó. Nem az érzelmi mérleghinta hideg és meleg pólusán ülünk, fel-le himbálózva, de soha nem egymáshoz közelítve. Ha valaki mocsokkal önti le az életünk vásznát, a romok eltakarításával nekünk kell bíbelődnünk. A következményeket nekünk kell viselnünk, tüzes koronaként, vagy virágkoszorúként. De mindenképpen nekünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: