Felejtők

A felejtők nem gyűjtenek emlékeket és feltűnés nélkül távoznak a szíved előszobájából. Gondosan ügyelnek ugyanis arra, hogy ne haladjanak beljebb, és ne tegyenek rád túlságosan mély benyomást. Azt vallják, így az érző embereknek, más szóval emlékezőknek némi esélyük van a hiányukat feldolgozni.

Hosszú távú jelenlétre soha nem törekednek. Egy ideig a te életed nyomtávjában haladnak, felveszik a ritmust, beépülnek, beleolvadnak a környezetedbe, mintha mindig is porszemnek tűnő, ám nélkülözhetetlen részei lettek volna a gépezetednek. A felejtőket nem tölti el aggodalommal, ha egyre közelebb kerülsz hozzájuk érzelmileg. Mintha éppen pontosan ez lenne a céljuk, mintha a szeretet és a ragaszkodás energiája táplálná a távozásuk szándékát, mindez megadná számukra a jelzést, menni kell.  A felejtők nem tépelődnek, az emlékezés számukra szabadon választható tevékenység, mégsem élnek vele. Egyetlen gombnyomással törlődnek az emlékeik és helyet csinálnak az újaknak. Az emlékezés nem csupán képesség, hanem döntés, a felejtők maguk döntik el, mire akarnak emlékezni. Éppen ezért, nem gyötri őket a múlt, nincsenek rémálmaik, nem rémlenek fel régen elfelejtettnek hitt arcok, szívüket nem önti el harag vagy melegség, nincsenek deja vu érzéseik. Nem emlékeznek hangokra vagy illatokra, nem kötődnek és nem ragaszkodnak. A felejtők emlékek nélkül, önként választott emlékezetvesztésben élik mindennapjaikat Amnéziaországban.

Elfelejtik, hogy valaha jót tettél velük, vagy szeretetet, szerelmet éreztél irántuk. Úgy lépdelnek ki lábujjhegyen az életedből, mint egyéjszakás kaland után, a félhomályban, ruháik után kutatva, vigyázva, fel ne ébredj. A telefonszámodat kidobják az első adandó kukába, hát igen, magyarázat kellene, de nincs, egy felejtővel van dolgod. A felejtők számára nincs múlt feldolgozás vagy elengedés, nem gyújtanak fehér gyertyát senkiért, nem dobnak rögöt senkinek a sírgödrébe, és összegyűrt, izzadt papírlapra nem írják rá senkinek a nevét, hogy elégessék. A felejtők gondolkodás nélkül elhagyják szeretteiket, és nem szaggatja szét a szívüket a fájdalom. Nem törnek össze és nem járnak terápiára. Nem ülnek senki lépcsőjén, nem másznak kerítést, nem leskelődnek, nem írnak búcsúleveleket.

A felejtőknek nincs poggyászuk, így utaznak, emlékek és valaha szeretett emberi arcok nélkül. Ha találkozol velük, nincs, mit lerakjanak eléd, üres kézzel, üres elmével, üres szívvel érkeznek meg hozzád. Azt hiszed, könnyű lesz velük a dolgod, mert a felejtőknek semmijük és senkijük nincs. Hiába térdepelsz a sötétben, hiába kutatsz a múltcsomagja után, egyáltalán semmit nem találsz. A felejtők csupán a jelen pillanatot akarják megélni veled.

„Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.” Te emlékező vagy. A múlt lajtorjáján lépdeltél idáig felfelé, a fokok letörtek, visszacsúsztál. Széppé vagy rúttá tett, de formált téged mindvégig ez az utazás. Soha nem fogod megpillantani saját magad egy felejtő arcában. Ne sajnáld, ne várd vissza, ne nézz utána sóváran, nem fordul vissza. Számára hófehér, villódzó, üres tárhely a múlt.