A megfelelő ember

A megfelelő embert a következő hazai és nemzetközi terminusokkal is illethetjük: igazi, Ő, a nagy Ő, Mr. Big, Prince Charming és ideális férfi. A megfelelő ember sokszor álruhában jár, és nem ölti magára azon tulajdonságok nagy részét, amelyeket a női magazinok burkoltan alapfeltételként megjelölnek. Mindezek ellenére előfordul, hogy a megfelelő ember kizárólag a mi szemünkben vált tökéletessé, mégis úgy teríti be reménysugárral az életünket, mint nyári napfelkelte után az első melengető napsugár a harmatos mezőt. A szemünkben tökéletes ő, számunkra megfelelő, beleillik életünk díszletébe, mintha mindig is ott tett-vett volna körülöttünk, nem kirívó, nem harsány, nem taszít. Eljön az idő, amikor már nem akarunk állatszelídítők lenni, már nem vágyunk a rossz fiúkra, elég volt a sok lelki szado-mazo pillanatból, már nem ugráltatunk oroszlánt tüzes karikán, és elég volt a lecsorgó, fekete szemfestékes, közösségi portálra tapadó, szeparációs szorongásos hétvégéből. Nyugalomra vágyunk. Már nem jelent kihívást a hívjam-ne-hívjam dilemma, inkább sanyargat, letennénk már gyanakvás terhét.

A megfelelő ember jelenlétében nem csak a feromonjaink csapnak össze vadul és írnak le bonyolult szerelemkémiai egyenleteket. Ha kizárólag ez történne, hamar kifogyna a testi vonzalom tankja, a szenvedély alábbhagyásával, már nem tudnánk mivel újratölteni. Ott sorakozna elhagyatottan az őszinteség, a tisztelet és a bizalom, de nem lenne hová feliratkozniuk. Inkább szép lassan elillannak, ilyenkor a kapcsolatnak is vége szakad. Újra kezdhetjük a menetelést, valakinek az ölelésében jó volna révbe érni már.

A megfelelő ember társaságában lelki és testi komfortérzetet élünk meg. Igazi énünket mutatjuk, nincs szükség egy tetszetősebb, ideálisabb személyiség bevetésére, nincs másik arcunk. Nincs bilincs a nyelvünkön, magabiztosan, felszabadultan kommunikálunk. Nincsenek kínos, lélekrágcsáló csendek, nem halljuk a falióra ketyegését, együtt repül az idő. A kommunikáció mindkettőnk számára élvezetes, boldogan osztjuk meg gondolatainkat egymással. Nincsenek felszínes üresjáratok. A csendet nem fülsüketítő csendként érzékeljük, hanem saját gondolatainkban való, privát barangolást.

A megfelelő ember személyiségét értékeljük, ennek hangot is adunk. Nem esik nehezünkre a dicséret, a pozitív megerősítés. Észrevétlen terel minket a jó ösvénye felé, gondolatai jó hatással vannak ránk, építenek, megerősítenek. Személyiségünk pozitív irányba fejlődik. A megfelelő ember teret ad nekünk, szabad levegőhöz juttat, meglátja bennünk a csillámló kincset, szakmailag is fejlődni enged, vagy éppen egy egészen más karrierút felé terel. Nem birtokol, nem tekint tulajdonnak, nem ír elő önkényesen számunkra mindhalálig betartandó életszabályokat. A megfelelő emberrel a közösen épített szerelemvár egy megbonthatatlan bunker, hiába illetik sáros lábnyomok, döngetik a kaput rosszakaró, gonosz kis szerelemtrollok.

Igen, a megfelelő emberről igazi listánk van, szerelem fantomképet is rajzoltunk róla. Ha ilyen világosak az elvárásaink, akkor miért keressük még mindig a számunkra megfelelőt? Lehet, hogy csak egy makulátlan álomképet kergetünk, amelyben saját tökéletességünket is megláthatjuk. Szükségünk van egy pozitív tükörre önmagunkról. Rendelkezem-e elegendő önismerettel, hogy felépíthessem valakivel ezt a lerombolhatatlan várat? Ismerem a gyengeségeimet? Ő a másik felem, tudod. Gyakran halljuk ezt a mondatot. Ne a másik feled keresd, mert az annyit jelent, nem vagy teljes, önálló egyéniség. Csonka vagy, kiegészítést keresel. A megfelelő ember sokszor nem szolgáltat tanúbizonyságot önmagáról, első ránézésre nem is felismerhető. De ha fenti jelek valamelyikét egészen pontosan érzékeljük a társaságában, akkor biztosak lehetünk, hogy vele van dolgunk.