Tetoválva

A táska elátkozott helyen van, egy félhomályos szobában, démonok őrzik, körülölelik, elfog a hideglelés is, ha ránézek, ahogy összeroskadva hever a sarokban. A táskát láthatatlan pókhálófoszlányok szőtték be, csak akkor érzed, nyálkás, ragadós fonaluk érintésüket, ha egészen közel mész. Nem szeretem azt a táskát. Mindig akkor húzod elő a sarokból, ha el akarsz menni. Ilyenkor kettényílik a démonok védőn körbefonó, gonosz gyűrűje, és kacagnak, tapsikolnak a pokolfajzatok, és biztatnak, bátorítanak, vidd a táskát, pakold tele, hordd el onnan magad, rémisztő a huhogásuk és te hiszel nekik. Kezded elhinni, hogy semmi keresnivalód nincs a közelemben, ezért olyan vagy, mintha igyekeznél kicsekkolni az életünkből, mint szállodai szobából, hátra sem nézve, az ágyneműt és törölközőt kupacba gyűrve, ahol a hely egyáltalán semmilyen emléknyomot nem hagyott rajtad. A táska mindig gondolkodási időt ad, eseményeket pörget vissza, és átértékel. Erőt ad, ahhoz, hogy áthatoljak a pókhálón és fityiszt mutassak a rosszakaróknak, mindazoknak, akik azt akarják, hogy a vállad fölött vissza se nézz rám.

A szerelmet nem lízingeljük, nem kölcsönbe kapjuk, hogy belebújjunk, mint egy bőrünket simogató, gyönyörű ruhába, amit ha eleget hordtunk már, visszaadjuk. Nincs szavatossági ideje, nem veszti el az állagát, színét és ízét. Ugyanaz az ember van mellettem, a szerelemnek mégis ezernyi arca van, szép és dédelgető, biztonságot nyújtó. De van, hogy eltaszít, megijeszt és elbizonytalanít. Nem kell félnem, ez ismeretlen, idegen álarc mögött is ő van, és ha lefejtem róla a maszkot, láthatom, hogy sír.

Ülünk a szerelemtündér előtt, behúzott nyakkal, megszeppenve, micsoda ítélőszék, ilyen helyen nem is voltunk még. Arcunkba szórja az oly nehezen megtalált szerelem ellen elkövetett összes vétkünket, és mi kénytelenek vagyunk elismerni bűnösségünket. Tetteinkre nincs mentség, az esküdtek mégis a felmentésünket kérik. Szegény szerelmesek, bűneink ott égnek beleégve a bőrünkbe, mint örökké látszó tetoválás. Hogy lehet, hogy most mégis két egymást átölelő test alakja látszik csuklónk belső felületén? Megjelöltük egymást, soha le nem mosható, el nem távolítható tintával, a karod belső oldala, ugyanaz, mint az enyém. Viseljük a jelet, és felfüggesztett büntetésünket töltve, már vigyázunk, hogyan szólunk egymáshoz, milyenek a szavak. Figyelnek minket odafentről, vagy odaátról, vagy ki tudja honnan, figyelik, jegyzik a szavainkat, mert már nincs több esély, nincs többé visszaút, aki egyszer a szerelem esküdtszéke elé állt, megtanulja, hogy a szavak teremtő, pusztító, vagy varázslatos erővel bírnak, nem kell azokat egymás ellen fordítanunk.

Hagyd azt a táskát. Nem látod? Régen megjártuk már a szerelemhadak útját, csuklónkon ott a jel, láthatatlan ezüstszálakkal kötözött össze minket, és sokkal magasabb szinteken járunk, mint valaha is képzeltük. Nem kell féltened, ha odamegyek, már nincs félhomály, nincs pókháló, egyáltalán nincs ott semmi, hangod bársonyosan simogat, szavaid becéznek, és lábad arrébb rúgja a táskát, hogy maradjon helyed átölelni engem.