1.0Eszter életehttps://estherlife.cafeblog.huKirály Eszterhttps://estherlife.cafeblog.hu/author/tczekmeisztergmail-com/Abortusz...Nem szülhet neki több gyereket... Nem, neki nem.<i> Elutazunk Máltára, vagy Seychelle-re vagy bökj egy helyre a térképen... Odaviszlek.... Csak ne hagyj el, ne hagyj magamra... Szeretlek...</i> Émelyeg a gyomra már a szavaktól. A ruhái még mindig szétszórva a földön. Félig kiszórva az ablakon. Közben az eső is eleredt, sárban tocsog mind. <i>Takarodj, már el miért nem fogod már fel azzal a kurva kevés agyaddal....</i> Fáj a válla, sajog az oldala. A szemei égnek egész éjjel hangtalanul sírt.
Már nincs bútor a szobában csak egyetlen ágy és egy íróasztal. Szőnyeg sincs, nincs függöny sem az ablakon. Fűtés és meleg víz sincs, a férfi elzárta. Amit talált a szekrényében már felvette, melegítőalsó, felső, köntös, így is vacog. A fogai is összekoccannak, tudja ő, ez belülről jön. A félelem, rettegés miatt reszket, belülről fázik. Sóvárogva gondol egy forró fürdőre, tudja, eljön majd, a nyugalom is eljön majd... Türelem, türelem... Hogy honnan jön az erő nem tudja, de van, még mindig van, arra is, hogy a nehéz íróasztalt az ajtóhoz húzza. Így talán el tud aludni.
Reggel munkába indul. Valaki megint a fagyos, zúzmarás szélvédőbe karcolta: <i>Legyen szép a napod....</i> Ki lehet ő, azt hihetné egy őrangyal, aki azért sem hagyja, hogy ez a lány feladja... És valóban nem adja fel, ahogyan beül az autóba és melegszik a motor, figyeli, hogyan olvad le a felirat, úgy indulnak el ismét a könnyei... Mennyi könnye van még egy embernek...???
<i>Zöld a csempe a kórház folyosóján. A falon egy kilenchetes magzat képe. Gyógyszer és festékszag keveredik, miért nem nyáron festenek, gondolja, és abban a pillanatban megint rátör a hányinger, hullámokban jön. Miért nem rúgta le magáról, miért hagyta, hogy a fülébe lihegjen megint mocskosul hazug szavakat, miért nem volt ereje?? A műtétre nem emlékszik, csak egy könnycseppre, ahogyan a fülébe csorog, fekszik, kengyelbe rakják a lábát, csuklóit leszíjazzák...</i>
<i>Kábán fekszik a kórtermi ágyban, ahogyan tisztulni kezd, a tudata a ruháit keresi, öltözni kezd. Aláírja a papírt: saját felelősségre...</i>
<i>Saját lábán távozik. Nincs mersze autóba ülni, távolsági buszra száll. A buszon már szédül, émelyeg, tudja, hamarosan le kell szállnia, nem mozdul a lába. Összeszedi minden erejét, feláll, alatta vértócsa, elsötétül minden.</i>
<i>Mentő viszi haza, oda ahol sohasem volt az otthon. Eljön az este, ő ugyanúgy énekel a kisfiának, mint máskor. Karjaiban ringatja, homlokát simítja. Az alvó babát gyöngéden a kiságyba rakja. Biztosan tudja, szívében sosem csitul majd a másik baba miatt érzett gyász. Kinéz az ablakon át a hideg sötétségbe, sóhajt és hihetetlen ereje van. Attól a pillanattól fogva, mint ugrásra kész megriadt állat, készül.</i>
<i></i><b><i>Legyen szép a napod.... holnap megint ott lesz, tudja. És hosszú idő után újra elmosolyodik.</i></b>
<a href="https://estherlife.cafeblog.hu/files/2014/01/999746_286322314839365_1539133939_n.jpg"><img class="alignnone size-full wp-image-66" alt="999746_286322314839365_1539133939_n" src="https://estherlife.cafeblog.hu/files/2014/01/999746_286322314839365_1539133939_n.jpg" width="193" height="261" /></a>richhttps://estherlife.cafeblog.hu/files/2014/01/999746_286322314839365_1539133939_n-150x150.jpg150150