Anyám szépnek látta önmagát, és látja a mai napig. A színes, parfümillatú kendői egy fiókban voltak egymás hegyén-hátán, mert soha nem volt ideje rendet rakni benne. Anyám sajnálta az időt a fölösleges dolgokra. Mindig a sárga kendőt vettem ki, amikor ötévesen királylányosat játszottam. A fejemre kötöttem, leért a derekamig, azt képzeltem hosszú, aranyszőke hajam van, a rakoncátlan, unalmas barna helyett. Anyám műanyag lila kövekkel kirakott koronát vett nekem, ünnepélyesen a fejemre illesztette, és azt mondta, nem minden királylány szőke, és néha nem árt, ha különböznünk másoktól. Ez tesz minket egyedivé. Akkoriban nem igazán értettem, mi az, hogy egyedi, de onnantól kezdve nem akartam már szőke hajat. Anyám mindenféle színes hajdíszt is vett nekem, és ünnepeken apró pici rózsákat tűzött a hajamba. Olyankor az ölébe ültetett, és a nagy előszobai tükör előtt együtt néztünk bátran, egészséges önbizalommal telve farkasszemet a nőiességgel. Én voltam a bimbózó, szárba szökkenő, ő pedig akkor élete virágában ragyogott.
Az első önbizalom edzőm ő volt. Amikor velem volt várandós, fodrászhoz ment, és ott sápadtan nézte a folydogáló vértócsát a lábai alatt. Még nem volt itt az idő, nagyon korán volt, engem nyár végére vártak, aztán mégis napvilágot láttam, a kora nyári hajnali napot láttam meg először. Anyám ölelő karjai helyett inkubátorok mesterséges fényeibe néztem pislogva, ő már akkor fejébe vette, hogy felerősít engem anyatejjel, szeretet és törődés tápszerrel. Hogy mondták arrafelé? Mint egy cső tengeri, akkora. Nagyapám ezt biztosan remegő szájjal és bepirosodott orral mondta, elvékonyodott hangon, mert nem tudta, hogy megérem-e a reggelt. Anyám szépnek látta önmagát, pedig egész életében csak egyetlen egyszer látta a tengert. Beteg nagyanyámat gondozta minden nap a halála órájáig, ott ült a mellkasán a felelősség, ezzel az örökséggel élt, nem panaszkodott, és nem ágált sohasem. Anyám akkor is fürjtojás porból készült krémet kent az arcára, nekem is adott belőle, pedig éppen a derekáig értem. Magas sarkú cipőt hordott, én kislányként rájöttem, meg tudom különböztetni a cipősarkak kopogását az erkély alatt, megismertem bennük az anyámét.
Anyám soha nem mondta nekem, hogy kövér vagyok, sovány vagyok, fogynom, vagy híznom kellene. Soha nem kényszerítette a számba az ételt és nem adott rám erőszakkal olyan ruhákat, amelyek csak neki tetszettek. A rózsaszín cukorgombos kardigánomat egy héten egyszer kimosta kézzel a piros lavórban, mert ötéves öntörvényűségemben kizárólag csak azt akartam felvenni. Anyám szépnek látta önmagát, pedig apám csak ritkán dicsérte meg. Mégis tudta, hogy őt kell választania a szívtipró, csapodár ügyvéd helyett, az én mérnök apámat, mert így akarta a dédanyám is. Érdekes, az anyáknak van jövőlátó csodamasinájuk, egy kaleidoszkóp, melyet elforgatva látják életünk jövőbeli pillanatait? A színeseket és a fekete-fehéreket, a szépeket és a rút, szomorút is. Micsoda finom szenzorok, milyen kifinomult ösztön ez. Mert az én anyám is látta a jövőt, de nem tudott időben közbeavatkozni, elegendő idő sem volt belenézni a jövő teleszkópjába. Ültünk a konyhában, én a sámlin, mert a konyhában sosem volt elég hely leülni. Mégis mindig tömegesen szorongtunk ott. Akkor csak ketten ültünk, én és az anyám. Illetve hárman, három generáció, méhemben a húszhetes magzat kislányom, és én csak akkor, ott mertem elmondani anyámnak. Hogy férjhez megyek, és ne is akarjon megakadályozni ebben a lépésben. Anyám hangosan veszekedett velem, életében először pofon ütött. Tudta, érezte, hogy amit ő felépített, azt más majd letiporja, sáros, mocskos lábakkal belegázol, mint lánctalpak a virágoskertbe. És valóban, igaza lett, a házasságomban mérget ittam, naponta felém nyújtották a méregpoharat, tessék csak, igyál belőle. Mérgező, degradáló, pusztító szavakat kaptam, semmire sem vagy jó, hogy nézel ki, nem lehet veled megjelenni, nélkülem sehol sem lennél, a verbális agresszió összes árnyalatának mérgező elixírjét felhajtottam önként. Amikor kikászálódtam ebből a nyúlós, ragadós, lassan fojtogató pókfonálból, anyám aggódva nézte, ahogy összetört női önbizalmam darabjait ragasztgatom.
Anyám szépnek látta önmagát, és látja a mai napig. Korai kötődést segítő, női önbizalmamat tréningező anyám nekem adta a női lét teljességének receptjét. Már az én dolgom, egyedül az én feladatom lehántani magamról, ami nem én vagyok, és előhívni, felszínre csalogatni holtig tartó női ragyogásomat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: