A kötéltáncosok nap, mint nap kockára tesznek mindent. A markukban tartanak, manipulálnak a mozdulataikkal, arra kényszerítve minket, hogy elvarázsolva, megbabonázva figyeljük őket. Szelíd, passzív agresszióval arra kényszerítenek, hogy befészkeljék magukat a gondolatainkba, de ott nem építenek, hanem inkább rombolnak és fertőznek, mint alattomos vírusok, vagy gombák, akik csak arra várnak, hogy porondra lépjenek, reaktiválódjanak, gyengítsenek és beteggé tegyenek. Talán mindenkinek vannak saját kötéltáncosai, és szerencsésnek mondhatja magát az, akinek életét az örökös, huszonnégy órás pozitív gondolkodás színezte mesésen szivárványszínűre.
Életünk során lehet, hogy mi vagyunk a kötéltáncosok. Akik minden nap és minden órában besétálnak a veszélyzónába, és egy laza mozdulattal lefejtik magukról a gondoskodó, szerető, óvó szeretetkarokat, fittyet hánynak a közönségre, mert a kötéltáncot egyedül és kizárólag önmaguk miatt járják. A kötéltáncosok egyedül a Jóistentől félnek. Úgy érzik, neki tartoznak egyedüli elszámolással, és ha egyik aggódó szerettük mégis a küszöbre fekszik, hogy ádáz tetteiben megakadályozza, hát átlépnek rajta. És mennek tovább újra, saját veszélyes, életellenes útjaikon. A kötéltáncosok befogják a fülüket mutatvány közben, különös transzba kerülnek, az életüket veszélyeztető, kockázatos, védőháló nélküli mutatványt egyedül az adrenalin fröccs, és azt követő katartikus érzés miatt csinálják.
Saját életterünkben élő kötéltáncosainkat legszívesebben néha magukra hagynánk. Kisétálnánk az ajtón, kisétálnánk onnan örökre, üssék bottal a nyomunkat, és le is tagadnánk, hogy valaha ismertük őt. Miért ismertük volna? Mérgezett, gyilkolt, pusztított, mint egy vírus, vagy egy gomba. Szép szavakkal kecsegtetett, elhozta nekünk egy régóta vágyott élet ígéretét, aztán becsapott, megcsalt, kitesz minket mindenféle napi stressznek, mindenféle pszichoszomatikus tünetünk van már miatta. Nem akarjuk már figyelni lezuhan-e onnan a magasból, azt akarjuk, semmi közünk ne legyen hozzá, ki akarjuk mondani végre, nem ismerem, sosem láttam ezt az embert. Valójában nem tehetünk ellenük semmit. Belénk költöztek, ott vertek tanyát, a mi területünkről indulnak el pusztító útjaikra, és hozzánk térnek haza. Felelősek lettünk értük, mintha csak a rózsánk lenne. Elmennénk újra és újra onnan, otthagyva, magára hagyva e zűrzavarban, ami valójában ő maga sem ért, mert úgy sétál saját életében fel és alá, mint egy idegen, már ő sem ismeri fel azt az embert, akit a felé tartott tükrökben lát. Jól tudjuk, ha magára hagyjuk őt, lezuhan, dacból, makacsságból, túltengő büszkeség miatt. Csak azért sem hagyja abba az életveszélyes kötéltáncot, mert menthetetlenül adrenalinfüggő lett és menthetetlenül magányos. Nem akarjuk magára hagyni. Mert ha kilépünk ezen az ajtón, ő biztosan lezuhan onnan a magasból, és nem viselnénk el az életen át tartó lelkiismeret furdalást.
Volt, akit magára hagytunk, igen. Csak egy pohár víz kellett volna neki, néhány forint, vagy egy érintés. Vagy az, hogy néhány hétig, vagy évig vele maradjunk még. Hogy összeszedje magát, hogy magára találjon, hogy feldolgozza hiányunkat és élni tudjon ebben az új életminőségében. Mégsem tettük meg értük a múltban, fontosabb volt a saját boldogságunk ígérete, amiről újfent kiderült, hogy ócska szemfényvesztés, hazugság az egész. Mindig rádöbbenünk, hogy ő a mi egyedüli boldogulásunk. Törlesztünk a múlt miatt, és meg kell mentenünk őt. Nem úgy, hogy a küszöbre fekszünk, elgáncsoljuk, vagy pofon ütjük őt. Hanem hogy szimplán szeretjük, bármi áron, és százezer akadályon át szeretjük, és szeretetből nem hagyjuk el. Mossuk, mossuk az igazgyöngyöt konokul, mert hiszünk benne, hogy egyszer átlátszó lesz, fénylő, kristálytiszta, és gyönyörű. Úgy látjuk őt, ahogyan ő önmagát sohasem.
Hiszünk benne konokul és megingathatatlanul.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: