Hol vagytok, régimódi férfiak?

Hol vagytok, régimódi férfiak? Énekeltek-e nekünk bús-szerelmes melódiát az ablakunk alatt? Figyelitek-e, ahogyan halvány fény villan, függöny rebben, mert ott vagyunk, ott várakozunk mögötte, aprócska szobánk rejtekében, mi régimódi lányok. Hol vagytok, ti régimódi férfiak, akik nem tartotok minket őskövületnek, vagy lovagkorból visszamaradt, lóháton illedelmesen keresztben ülő, hibbant időutazóknak? Akik megértitek, bennünk összeomlik egy rólatok alkotott szépséges idea, ha udvariasan magatok elé engedtek az étterem, vagy kávézó bejáratánál.

Tudjuk, ez nem a vadnyugat, de mégiscsak nektek kell előttünk belépni oda, és körülnézni védelmezőn, nincs-e éppen odabent golyózápor, vagy nem repülnek-e sörösüvegek. Hol vagytok ti régimódi férfiak, akik virágot hoztok nekünk, és a simogató, cirógató szavakat nem leli a szátok, ezért kissé belezavarodtok, mi pedig elpirulunk, mi, régimódi lányok. Csillogó szemmel figyeljük, ahogyan eltökélten elindultok az udvarlás sokak számára bonyolult és szükségtelen mezsgyéjén, de ti nem érzékelitek ezt fölösleges, mihaszna, időhúzó tevékenységnek. Nem tekintitek kiveszőben lévő formának, hanem inkább számotokra is élvezetes férfiúi kötelességnek tekintitek azt. Az udvarlás nektek befektetés, szerettek végig egyensúlyozni a vékony, imbolygó pallóján, semmiért nem adnátok az érzést.

Mi, régimódi lányok, nem nyitjuk ki az ajtót, és nem szállunk be az autóba. Ti pedig nem neveztek minket királylányoknak, vagy önmaguktól elszállt úri muffoknak, nem sziszegitek a fogatok között, van két helyes kis kacsótok, ugyan nyissátok már ki magatoknak. Hol vagytok, Ti régimódi férfiak, akik befogjátok a fületeket a feminista szó hallatán? Mert Isten mentsen benneteket az olyanoktól, ők azok, akiknek már az anyjuk is egyedülállóként állt helyt egyszemélyes családfőként, de sosem engedte, hogy feladják a kabátját, és az évek során markáns, erős, férfias vonásokat növesztett, hogy elviselhesse az élet viharait. Ti régimódi férfiak, randevúztok, és nem taliztok, italra hívtok meg és nem üccsire, vagy limcsire, kihúzzátok nekünk a széket, és velünk valódi szemkontaktust létesítettek az asztal fölött. Nem nyomkodjátok a telefont az asztalnál, nem küldtök lokációt, helyzetjelentést, hangulatjelentést a helyszínről, nem fotózzátok le az italt, kávét, szívecske alakú tejhabot és nem ontjátok azonnal a közösségi médiának az élményt.

Persze ti, régimódi férfiak nem vagytok fából. Vannak, és mindig lesznek lélekölelésre vágyó, magukra hagyott nők, akiket egyszer megperzselt a szerelem, és az óta azt gondolják, sehol, semmilyen más tűznél nem lehet megmelegedni. Fél óra beszélgetés, néhány ital, és könnyű, elejteni való prédák lesznek a szerelem sivatagában, őket könnyű a hátatokra venni, vigyétek is őket, lélektelen testüket, majd zavartan keresgéljétek ruháitokat az idegen illatú női lény mellett, akinek még a feromonjai is taszítanak. Mi, régimódi lányok, kihalófélben lévő, veszélyeztetett fajta vagyunk. Mert fura hobbijaink vannak, mint az olvasás és az írás, lepukkant, ideiglenesen felkapaszkodott celebek feleségeit nem imádjuk ikonként, a hajunkat nem szög egyenesre vasaljuk, hanem hagyjuk rakoncátlanul szállni a szélben. Nem katalógusbabák lenyomatai vagyunk, hanem önálló egyéniségek, és nem állunk be a klónhadseregbe, büszkén vállaljuk egyedi ismertetőjegyeinket. Mi régimódi lányok merünk szentimentálisnak lenni, tudjátok, az érzelmek nem ördögtől valók.

Régimódi férfiak, mi rátok várunk. Hogy büntetlen, romlatlan, tiszta, régimódi szerelmeket élhessünk meg, hogy virágot préseljünk nagy, nehéz könyv lapjai között, és kézzel írott szíves üzeneteket őrizzünk emlékdobozokban.  Hogy eltehessük emlékbe a Libegő jegyet, megtaláljuk a virágot, amit a kilincsen hagytatok hanyagul, felhőket figyeljünk pipacsvirágos réteken, és beleborzongjunk az érzésbe, hogy összeér a vállunk.