Ajándék esélyek

Az eléd szórt kincsekkel nem tehetsz mást, fel kell venned őket a földről. Az ajándékba kapott esélyek azért trükkösek és kiismerhetetlenek, mert sosem tudod megállapítani róluk, hogy vajon nem az utolsó esélyek-e pillanatnyi életedben. Ha tudnánk bármely adandó lehetőségről, hogy soha többé nem adódik másik, akkor egészen másképpen bánnánk vele. Valóban, minden egyes lehetőséget úgy kellene kezelnünk, mintha ezt az egyetlent kaptuk volna az Élettől, aki valljuk be, igen nagylelkű fickó tud lenni. Egyrészt. Másrészt pedig kegyetlenségek, igazságtalanságok, válogatott gazságok, és hazugságok egész tárházát pakolja az utunkba pókerarccal, és elvárja, hogy megbirkózzunk velük, elviseljük őket. Véres verítékkel és könnyektől szétázott arccal, és az ismerős, fojtó mellkasi szorítással, mégis hidegvérünket megőrizve eltoljuk az útból e lelki fennakadást okozó életút-torlaszt, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna.

A lábaink elé szórt kincsek néha szürke kavicsoknak látszanak, és a szürke, jellegtelen, környezetükbe olvadó kődarabok pedig lehetnek szépséges igazgyöngyök gyarló életünkben. Ehhez kell ösztönös tehetség, hogy erre ráérezzünk. Előfordul, hogy társadalmi konvencióknak megfelelő énünk hű kutyaként fekszik le egy hamisan csillogó, értéktelen imitáció lábainál, mert elvakít a hamis csillogás, a tetszetős csomagolás. Megadja pillanatnyi elégedettség érzését, naponta flow érzéssel ajándékoz meg, boldogságra, elismerésre sóvárgó lelkünk úgy gondolja, otthonra lelt. Ha megkaparjuk a felszínt, csak a semmit érintjük, behorpad a váz, összeomlik a külcsín. De jó volna, ha mindenki azonnal felismerné a lábai elé szórt lehetőségben a valódi, neki szánt esélyt. Ha mindenki észlelné, melyik az a testre szabott lehetőség, amivel élnie kell, akkor nem lennének fölösleges utak, szükségtelen házasságok, haszontalan állásinterjúk, fájdalmat okozó, és elhagyható párkapcsolatok, mellőzhető csókok és érintések, és felfoghatatlan, indokolatlan, ördögnek tartozó utak. Akkor az élet szabályos lenne és kiszámítható, és soha nem örvendeztetne meg egyetlen meglepetéscsomaggal sem a küszöbön. Jó volna ez így? Tudatos elménkkel nem foghatjuk fel, de ösztönös, érzelmek által kontrollált énünk észleli, hogy a tisztáshoz végig kell járni az erdőt, az oázishoz a sivatagot, és a szivárványhoz az esőt. Ezek olyan életszabályok, melyeket nem hághatunk át, még az oly tudatosan élők is belegabalyodnak az élet váratlan rendezői bravúrjaiba, mert csőstül jönnek a kellemetlen meglepetéscsomagok, amiket mind ki kell bontani és kezdeni kell velük valamit.

Nem kell minden utadba kerülő tetszetős kavicsot felvenned a földről, nem kell megforgatnod a kezedben, zsebedbe csúsztatnod és hazaérve díszként kiraknod a kandallópárkányra, hogy gyönyörködj benne néhány napon át, majd feleszmélve azon tűnődj, mi a fenét keres az ott. Nem kell minden lehetősséggel élni, lehet nemet is mondani. Azt is lehet mondani: nem fogadom el, ez nem az én utam. Egy nyögvenyelős állásinterjú emlékét szélnek kell ereszteni, kár azon morfondírozni, mi miért nem sikerült. Az egyéjszakás kalandot is el kell engedni, hadd menjen haza, ennyi volt benne, hiába is szeretnénk a teljesség élményét, nem ő az, aki megadja ezt nekünk. Az életünk egy forgószínpad, a díszlettervezőt nem érdekli, hogy ott gubbasztunk középen, ő kíméletlenül lecseréli a hátteret. Az eléd szórt kincsekkel nem tehetsz mást, fel kell venned őket a földről, mert a Változás becsenget, majd elszalad, de a valódi, neked szánt esélyeket ott hagyja a küszöbön, mint váratlan, csodáson becsomagolt ajándékokat. Ki kell bontani őket, és megnézni, mit rejt a belsejük, és úgy bánni velük, mintha soha, nem is volna több belőlük.