„Béranya voltam. Negyven hosszú hétre bérbe adtam a méhemet, azért, hogy a testvérem is átélhesse az anyaság csodáját. Kilenc vetélésen és számos sikertelen mesterséges megtermékenyítésen túl a testvéremet először habituális vetélővé, majd meddővé nyilvánították. Soha nem beszéltünk róla ezután, eltemette magában anyaságának kudarcát, és szépen lassan érzékeltem, hogy összegyűrte és eldobta a jelképes belépőjegyet a nő lét legfontosabb feladatának teljesítéséhez. Úgy döntött, nem áll többé sorba a babáért, átadja a helyet másnak. Ekkor láttam, hogy elvész tekintetéből a csillogás. (Kidobja a szervezetem a várandóság gondolatát is, hát nem látod? Egy gondolatot nem tudok megőrizni a fejemben, velem van a baj, én vagyok a hibás… Tudat alatt biztosan nem akarom.) Az önostorozó, mérgező szavak állandó ismételgetése hamar meghozta a negatív eredményt. Mivel egyetlen női szerepében sem tudott megfelelően funkcionálni, férje egy időre elköltözött otthonról, időt hagyva mindkettejüknek, hogy átverekedjék magukat e bizonytalan, kétségekkel és válaszokra váró kérdésekkel teli életszakaszon. Mindketten útelágazáshoz érkeztek, de most egymásnak hátat fordítva. Annyi csalódáson túl én még mindig tudtam, hogy nem bontható fel az ő egységük, kapcsolatuk szorosabb volt annál, mintsem, hogy egyszerűen elváljanak útjaik.
Én sosem hívtam béranyaságnak. Úgy hívom, a legnagyobb ajándékot adtam, amit testvérek valaha adhatnak egymásnak. Én nem bérbe adtam a méhemet, mert ez azt jelentené, hogy ellenszolgáltatást vártam cserébe. Nem prostituáltam a méhemet, nem kötöttünk bérleti szerződést, nem volt bérlő és bérbeadó. Nem rendeztem be személytelenül és látatlanban egy kényelmes bio inkubátort a testvérem születendő gyermekének. Nem adtam el a petesejtemet, és nem kaptam pénzt havonta a terhességem alatt. A szülésem után sem kaptam anyagi ellenszolgáltatást, nem vettem házat és nem fizettem belőle egyetemi tandíjat. A testvérem gyermekét nevelgettem a testemben, valahogy úgy fogtam fel, mintha hosszabb időre megkaptam volna, mert az édesanyja éppen nem ér rá. Persze ugyanúgy szereti, és a legfontosabb számára, de éppen valami miatt nem képes rá megfelelően vigyázni. Érted? Valahogy így viszonyultam ehhez a testvéremért vállalt kölcsön-anyasághoz. Éppen ezért, bár nem csak fizikailag, de lelkileg is felelős voltam értem. Beszéltem hozzá, és sokak számára furának tűnik, de a magzati időszakban már megosztottam vele nem mindennapi fogantatásának körülményeit, úgy gondoltam, joga van tudni, miért érzi a kérdőjeleket és a megválaszolatlan kérdéseket a kapcsolatunkban ez a parányi kis lény, akinek a lelki jólétéért is én vagyok felelős. Megosztottam vele a titkot, hogy én csak a nagynénije vagyok, a körülötte zsibongó gyerekpáros pedig az unokatesói, de vigyázunk rá, várjuk és szeretjük. Meg vagyok győződve arról a tényről, hogy a magzatnak érezni kell, „kívánatos” gyermek, vagyis felkészültek a fogadására és szeretettel várják. Számos felnőttkori frusztráció származik a magzati életben szerzett negatív élményekből, azt akartam, hogy tökéletesen élje meg ezt a kilenc hónapot, és ha nem is értette pontosan a szavaimat, úgy éreztem már ebben a kezdeti kis életében meg kell osztanom vele az igazságot.
Nem alakult ki anyai kötődésem a méhemben hordott babával. Csak vendégségben volt odabent, ahol szerettem és dédelgettem, a jólétéért, az egészséges testi és lelki fejlődéséért voltam felelős. A gyermekeim még kicsik voltak, de az ő nyelvükön elmagyaráztam nekik, a baba, aki odabent növekszik, nem a testvérük, és nem itt fog lakni velünk. Nem itt lesz a kiságya, és nem anya fogja gondozni, hanem anya testvére. Mert ő az igazi anyukája. Anya csak segít, hogy meg tudjon születni erre a világra. A férjem szemében Messiás voltam, egy majdnem széthullott család megmentője. Büszke volt rám a döntésemért, és tiszteletben tartotta azt. A környezetem szkeptikusan fogadta a hírt, mindenkinek a szemében ugyanazt a kérdést láttam: És lesz erőd odaadni? Jöttek a várandós sztereotípiák, szíved alatt hordod, testedből táplálod stb. Nem hitték el, hogy máshogyan érzek, ezúttal máshogyan vélekedem az anyaságról. Csak vendégségben van nálam. Vigyázok rá. Ahogyan minden bizonnyal majd a születése után is gyakran fogok. A testvérem naponta beszélt hozzá, minden nap fontosnak éreztük a kontaktusteremtést. Tudom, olyan ajándékot kapott általam, ami nélkül örökre félembernek érezte volna magát.
Béranya voltam? Nevezzük így. Definiáljuk száraz, jogi kifejezéssel a csodát, ami megtörtént velünk. A keresztfiam most két és fél éves. Éppen a színekkel és formákkal ismerkedik, ősszel óvodába készül. Elmondhatom, hogy egész hátralévő életemben büszke leszek a döntésre, amit érte hoztam.”
Lejegyezte: Király Eszter
Fantasztikus volt olvasni! Nagyon-nagyon jó testvér vagy!
Köszönöm! ❤️ Tolmácsolni fogom!
Szia!
Nem is lehet szavakba önteni, hogy mennyire szép és önzetlen döntést hoztál! Jó érzés volt olvasni a soraidat.:)