Méltósággal veszíteni

Női méltóság. Van-e még illata, misztikus, titokzatos, tiszteletet parancsoló üzenete e kifejezésnek? Megőrizte –e még szépségét, különleges mivoltát? Vagy valami olyasmi ez, mint emlékkönyvből elénk hulló egykor szépséges, préselt, szárazvirág darabok? Beleszippantva, halványan, homályosan érzékeljük az illatot, de az egész mára széthullott, és értelmét veszítette.

Fájdalmasan, és sajnos igen olajozottan működik a női metamorfózis. Íratlan szabályok öntudatos feminista szlogenek születnek, hogy a nő pontosan ugyanolyan, mint a férfi, csak vaginája van. Felmerül a kérdés, ha mindannyian egy kaptafára készült, unalmas, egynemű klónok vagyunk, mi hozza el óriás masnival átkötve, díszcsomagolásban a Szerelmet? És ha netán megtapasztaljuk az ajándékba kapott boldogság érzést, miért kezdjük el kalitkába zárni, önkényesen birtokolni, megfosztva szabad áramlásától? Csak nagy ritkán tárjuk ki az ajtót, kizárólag akkor, amikor nekünk megfelel, de ilyenkor simogatásunkkal, csókjainkkal, túláradó szeretetünkkel megfojtjuk, túletetjük önmagunkkal, mint szegény, magányos rabságban élő kanárit. Aztán egy napon a madár megelégeli az idomított életet, a rendszertelen szerelemáramlást, elege lesz e kiegyensúlyozatlan szerelemdiétából, egyenletes érzelmeket akar, nem heteken át tartó kiéheztetést, majd pedig elárasztásos technikát. Ekkor lesz a nőből „elhagyott némber”, és forralja, méregkeverő kanállal kavargatja a bosszú langyos italát. Miért? Mert női méltósága valahol ott hever, levetett kígyóbőrként lelkének sivatagában, örökre kibújt belőle, és már arra sem emlékszik, hogy valaha létezett. Egyre inkább tendencia, hogy a nő nem tud méltósággal veszíteni. Képtelen elviselni, hogy kiröppent az agyon fojtogatott szerelemmadár, és mindenfélét kieszel, hogy annak új életmenetét megkeserítse. Megakadályozza az újrakezdésben, rombol, tör, zúz, átkozott boszorkányként, életenergiája a bosszú forralására fókuszálódik. Az elhagyott némber hibát hibára halmoz, lássunk néhány példát, melyek ezek.

Először is könyörög. Térden állva, sírva, zokogva, kontrollt veszítve.  Mindenki egyetért azzal a ténnyel, hogy életünk döntéseit gyakran térden állva, sírva, elvonulva, vagy imára kulcsolt kézzel hozzuk meg. Ez nem az a szituáció. Ekkor előhívjuk, felszínre emeljük a bennünk élő gyermeket múltunk állóvizéből, hadd sírjon, toporzékoljon, mert elvették a játékszerét, vagy éppen, nem kapta meg a kirakatból az alvós babát, amire oly kétségbeesetten vágyik. Nem engedhetjük, hogy kontrollt veszítve, távozó férfilábakra fonjuk rá a testünket. Ha ezt tesszük, már soha, semmi esetre nem találja meg bennünk azt a részt, személyiségjegyet, aprócska különös ismertető jelet, amit valaha szeretett bennünk.

Köztudott, egy elhagyott, méltósággal veszíteni képtelen nő sok mindenre képes. Például felajánlja azt az opciót, hogy maradjanak kizárólag csak szexpartnerek. Egy emocionálisan is intelligens férfi erre értetlenül, és sok esetben szánakozva kapja fel a fejét. Úgy gondoljuk a lelkünket áthajította a kerítésen, és az magányosan landolt Sehol-szigeten. De azért a testünkkel még játszadozhat? Oly kétségbeesetten vágyunk e férfiember szerelmes ölelésre, hogy még a testünkből is kilépnénk a kedvéért. Sajnos ez nem fog így működni. Mert köztudott, nagyon is sok férfinak vannak érzőidegei nadrágszíjtól felfelé, és a nem és a vége szavak, náluk is ugyanúgy interpretálódnak. Aztán ott van még a közösségi oldalakon történő nyilvános nyekegés, az online, kommunális panaszáradat, hadd tudja meg a világ, micsoda egy utolsó gazember röppent ki a szerelemkalitkából. A sötét, szuicid hangulatú bejegyzések posztolása mind a maró lelkiismeret furdalást próbálják előidézni a másik félnél, de valójában szánalmas és hasztalan cselekedet. Ilyen jellegű, nem éppen követendő példaként szolgáló női eszköztár része még, az egykori közös barátok, rokonok, extrém esetben az új, bimbózó szerelem tárgyának felkeresése, zaklatása. Ez mind önmegalázó cselekedet, mert sem női szolidaritás sem vigasztaló sajnálat nem várható el ezektől az emberektől.

Halálra fagyott, régen elhalt szerelmet nem éleszthetünk újra. Mindenkinek meg kell adni a szabad akaratból történő döntés képességét, és ezt tiszteletben kell tartanunk. Bárminemű gyászfolyamat minden egyes pillanatát meg kell élnünk, és ha egyedül nyüszítve, akkor úgy. Minden egyes emberi kapcsolatban volt valami szép, vagy gyönyörű, ezeket kellene szeretettel megőrizni, múltdobozba csomagolni. Egyetlen egy fázist nem ugorhatunk át, mert minden létrafoknak pozitív, gyógyító funkciója van, éppen ezért kell megadni ennek az érzésnek is a tiszteletet, és női méltóságunkat megőrizve megélni azt.