Életünk tele van „véletlen” találkozásokkal.
Szemek villannak és pillantások kapcsolódnak össze hosszasan, pedig azelőtt sosem látták egymást. A zsúfolt belvárosi utca forgatagában, két egymás mellett elhaladó ember szinte másodpercre pontosan, egyszerre fordul hátra. Vannak, akik végleg visszafordulnak, és megértik a találkozás üzenetét, dolguk van ezzel az emberrel. Vannak azonban a tétovák, a halogatók, a mérlegelők, a bátortalanok. Ők zavartan térnek vissza vélt, kijelölt útjuk irányába, ők a megbízható ösvényjárók, sosem fordulnak vissza és főleg nem térnek le onnan. Nem állítható biztosan, hogy nem marad bennük hiányérzet, vagy bármilyen jellegű frusztráció az elmulasztott lehetőség nyomasztó megtapasztalása miatt. Akkor a váratlan esemény újra felbukkan majd, egy merően más élethelyzetben, újra fontos üzenetet hordozva, új esélyt adva, vagy figyelmeztetve. Egyetlen dolgunk van, hogy megfejtsük a hirtelen fellépő esemény rejtélyét, és megértsük üzenetét.
Előfordult már veled, hogy a polcról „véletlenül” leesett könyv pontosan azon az oldalon nyílik ki, ahol számodra szinte személyes üzenet rejlik? Szemed talán véletlenül téved rá a lélekerősítő sorokra, amely felbecsülhetetlen segítség és iránytű, összekuszálódott, útjelző táblák nélküli életedben? És amikor pontosan akkor kapsz defektet az autópálya szélén, amikor órákkal később tömegkarambolról számolnak be híradások? A véletlen egybeesések, koincidenciák is folyamatosan üzenetet hordoznak, melyek látszólag értelmetlenek és megmagyarázhatatlanok. „Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok.” Írja Szerb Antal Az Utas és Holdvilágban. Minden emberi lény egy kész sorstérképet hordoz önmagán, ott vannak rajta a kusza vonalak, mint a kifordított tenyér szövevényes, misztikus üzenetet rejtő vonalai, a jövő üzenete.
Ha tudtam volna, mondod oly gyakran. Pedig jelek voltak, üzenetek, véletlen egybeesések. Nem akartad azt az esküvőt igazán, búskomor, groteszk díszletek között vonultál, mint szép, szomorú menyasszony. Ifjú férjedről hamarosan kiderült, reménytelen, visszaeső szoknyapecér. Mi ez, ha nem jel? Beszállsz a hófehérre suvickolt, fényesre csiszolt, csokorral díszített autóba és bevered a homlokod. Megszédülsz, forog veled, ájulás környékez. Így van, nem kellett volna. Idővel egyre tehetségesebbek vagyunk a kódolvasásban, az élet által küldött indirekt, véletlen események megfejtésében.
Futsz, rohansz a pályaudvaron. Kezedben a kétéves gyermek, és két utazótáska. Már nem érzed a karodat, a lábaid elgyengülnek. Hátadon csendesen, forrón csorog az izzadtság. El kellett volna érnetek az intercity vonatot, az utolsó kocsiban kaptatok volna csak helyet, valahol a vonat legvégén. Szeretted ezt a helyet, gyakran külön ide kérted a helyjegyet. Kinézni a hátsó ablakon, látni a sebesen futó, párhuzamosan közeledő és távolodó síneket, úgy hatott, mint átutazni egy másik dimenzióba. A vonatot nem sikerült elérni, csöndesen nyelted a kimerültség könnyeit. Egy személyvonat mozdonya azonban éppen annak az intercity vonatnak a legutolsó kocsijával ütközött. A tragédiában négyen haltak meg.
Nos, ezek után aligha állíthatjuk, hogy véletlenek léteznek. Sokak szerint inkább Isten használja a véletlen álnevet, amikor nem akarja, hogy felismerjék. Sokszor fáj a kuszaság, és nyomaszt a káosz. A történések értelmetlennek hatnak. Aztán mint csodás összefüggést, felfedezzük a rendszert. Hogy mindig, mindennek értelme volt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: