Egyesek azt gondolják, egy régmúlt szerelem örökre életük részévé válik, megjelöli őket láthatatlan stigmával, mérföldkő lesz, viszonyítási alap, ahová érdemes mindig visszatérni.
Egy szívünkön lábnyomokat hagyó szerelem valóban érzelmileg monumentális élmény, főleg, ha az első ilyen meghatározó jellegű tapasztalatban van részünk. Ám a régmúlt szerelmek mégsem vésődnek tudatunkba érzelmi imprinting jelleggel, bármennyire ragaszkodunk ehhez a teóriához. Valójában nem a feltevéshez vagy a személyhez ragaszkodunk, hanem ahhoz az emberhez, akik abban az időszakban mi magunk voltunk. Hangoztatjuk, hogy az a szerelem kilencven akárhányban, na, az volt az igazi, az egyetlen. Szőke és kék szemű lesz az esetünk, vagy éppen sötéthajú, borostás, magas és szuggesztív tekintetű. Régen lejárt az érzés szavatossága, az utak végérvényesen kettéváltak, a személyiség fejlődött vagy torzult, és gyökeresen változott. Mi mégis visszanézzük a filmet gondolatban ezerszer, milyen volt, amikor szembejött az egyetem folyosóján és a zsibbadás felülről indult lefelé végül a lábakban landolt, és összefoglalhatjuk a szerelem okozta az összes pszichoszomatikus tünetünket. Hagytuk, hadd emésszen, sorvasszon, éheztessen az édes, eddig soha nem tapasztalt érzés. Szeretjük a lányt, a nőt, akivé általa válunk, azt gondoljuk, varázsereje van, ő tesz minket rajongóvá, odaadóvá, szenvedélyes macskává, vagy bújós kiscicává. Varázskeze van, formál minket, és varázsszavakat suttog a kollégiumi félhomályban, isszuk, kortyoljuk a személyiségét, hiszen nélküle még mindig szürke, színtelen egerek lennénk, akiket figyelemre sem méltat senki. Megállítanánk azt az időt, megfagyasztanánk a képet, egyre csak szemléljük magunkat, tetszelgünk ebben a rendkívüli szerelemben, ez a jó, ez maga a tökéletesség.
A tükör ő maga, ő tarja felénk és kedvteléssel figyeli, ahogyan szerelmesen táncolunk. Az évek telnek, megfakulunk, színeinket veszítjük, anyák leszünk és feleségek. A saját életünkben ingyen szerepet játszó, csapnivaló ripacsok vagyunk, akik egyre kevésbé élvezik a mindennapokat. Mindenféle kompenzálást kiötlünk, ne kelljen benne élnünk a monoton valóságban, diplomát halmozunk, mozaikot rakosgatunk naphosszat, és éjt nappallá téve, csakhogy ne kelljen hites urunk mellé befeküdni az ágyba. Aztán ott van a Tiffany szakkör, a szülői munkaközösség, a kutyaiskola, a másod, a harmad, a negyed diploma, és megannyi más remek figyelem elterelő módszer az állóvizes posványról, az üres kagylóhéjról, amin belül csak a gyöngyházfényű, hideg semmi létezik.
Statisztika mutatja, a közösségi oldalak rendkívül sok bonyodalmat okoznak a párkapcsolatokban. Valljuk be, Zuckerberg előtt is voltak emberi kapcsolataink. Valóságos fényképalbumunk volt, valódi, szerkesztés nélküli emberi arcokból. És ha véget ért egy kapcsolat, hát véget ért. Hosszabb időbe került törölni az illetőt a szívünkből, mint egy kattintás, de végül sikerült. Az a szerelem akkor köddé vált, elveszett, felszívódott az örökkévalóságban. Ez a fránya közösségi média, pedig kitesz minket mindenféle kísértésnek. Rákeresünk a múltbeli arcra, és klikk, máris újra látjuk régi, karcsú, lányos sziluettünket a tükörben, a régmúlt szerelem pusztít, mint a hurrikán, és sodor magával az édes-mézes forgószél. Kivirulunk, azt gondoljuk persze tévesen, újra önmagunk vagyunk. Tetszelgünk újra, abban a régen homályos, megrepedt tükörben, reménytelen időutazók leszünk, és magunknak megátalkodott hazudozók. Élesztgetjük a rég elhamvadt tüzet, felbecsülhetetlen érzés évtizedeket ugrani vissza az időben és újra régi önmagunk bőrébe bújni. Óriás elvakultságunkban azt sem vesszük észre, ha a másik reménytelen időutazó már kihátrálna a dologból, ő mintha hamarabb eszmélt volna, és nem kér többé a vintage szerelem bájitalából.
Én minden nő számát kitörlöm. – Írja levelében egy férfiismerősöm – És nemcsak a kontaktlistámról, hanem a közösségi oldalról is. Ami elmúlt, elmúlt. Elfújta a szél. Nem kell, hogy sírva, vigadva nagy boldogtalanságomban részegen felhívjak valakit. A szerelmek csak egy ideig élnek tovább félrecsúszott nyakkendőkben, elvétett szavakban és összetépett levelekben. A múltat nem kell feltárcsázni, háborgatni, exhumálni vagy újraéleszteni. Vannak szerelmek, melyeknek lejár a mandátumuk. Ott és akkor töltötték be szerepüket az életünkben, ennyi volt bennük, ne facsarjuk tovább tehát, és főleg ne adjuk rá a barátság hamis álruháját.
