Édes álmok

Ringatjuk magunkban az álmokat, mint túlkoros, túlfejlett magzatokat. Naponta adózunk nekik, felelősséget érzünk irántuk, így mindennap vizualizáljuk a vágyainkat, ezzel a ránk telepedő, megvalósulásra minden szempontból kész álmok fizikai igényeit el is láttuk. Elhitetik velünk, hogy valóban készek arra, hogy reális alakot öltsenek, ám elképzelt, medencecsontunkat és szívünket szétfeszítő álmainkkal hiába vajúdunk egy életen át.  S végül meghalnak bennünk, mint soha meg nem született magzatok.

Az igazság az, hogy a merj nagyot álmodni szlogen nem mindenkinek jön be. Az éld az álmaidat sem nagyon teszi meg a hatását, a vonzás törvénye pedig egyenesen gyomorrontást okoz. Mi a teendő tehát a kiábrándultakkal? Túl sok a kockázat és mellékhatás, mondják. Álmaikat mégis minden nap megtekintik a háromdimenziós álomvideón, és úgy hajtják álomra fejüket, hogy aznap egy apró lépéssel közelebb jutottak a megvalósításokhoz. Kis helyesbítés kellene, a közhelygyártóknak üzenem: az álmok nem megvalósulnak, hanem mi magunk valósítjuk meg azokat vért izzadva és az út sűrű porát fulladozva köpködve benyelve és mi leszünk azok, akik soha nem hirdetik majd szekták által szponzorált önsegítő könyvek hátsó borítóján, hogy imádunk élni.

Valljuk be, a siker és életigenlés szempontjából is többféle személyiségtípus létezik. Vannak a született lúzerek, akik mindent sötéten látnak, ráadásul energiavámpírok. Jelenlétüket már messziről kiszagoljuk, és hatókörükből sikoltva menekülünk napfényesebb mezőkre. Előfordul azért, hogy a nyaki ütőéren hagyják fogaik nyomát, néhány nap azért szükségeltetik a felépülésünkhöz. Aztán vannak az örökös magyaros melankóliában szenvedők, a himnuszt sírva éneklők, a víg esztendőt örökre várók. Ez olyan, mint Godot-ra várni hiába az országút mentén, a fa tövében.  Eldönteni, majd nem mozdulni, ez az állóvizes tocsogás különös ismertetőjele. Sokan csináljátok ezt? Aztán vannak a született küzdők, Isten katonái, harcra edzett élet-terminátorok, élő húsból és szövetből, nos, ők azok akikről fentebb írtam. Ők buldog módon hajtják álmaikat. Egyetlen apró, ám annál fontosabb megjegyzés, az álmokat kezdetektől céloknak nevezik inkább, és milyen okosan. Mert célnak valóságtartama van, az álom meg rózsaszín, és hollywoodi, örök ringatásra vár. És ha nem vagy résen, főleg, ha tapodtat sem lépsz, elvetél az álom, rád meg csak a melankólia zuhan.

És vannak ők, akiket szó szerint be kell lökni az álmaik kapuján. Száz százalékig biztosak vagyunk az illető kompetenciájában, szívünk minden szeretetével kívánunk neki sok szerencsét, mert már elegünk van a nyekegéséből. Ez körülbelül olyan, mintha egy úszóbajnok valami miatt megmakacsolná magát, és a medence szélén vacog inkább, ahelyett hogy végre rekordidőt úszna az ötven méteres medencében. Van ilyen. Átmenetileg hitet vesztünk, önbizalom csorbulást élünk meg.

Álom legyen vagy cél? Készíthetünk édes álom feliratú üvegeket, beletuszkolhatjuk az összes reális és irreális álmunkat, és felrakhatjuk jó magasra a kamra polcára. Ám valódi felhasználás nélkül azok erjedésnek indulnak, felforrnak, megsavanyodnak, vagy szimplán lejár a szavatosságuk. Aztán önthetjük ki az egészet a lefolyóba.

Ezt a bejegyzést azon túl, hogy neked, magamnak is dedikálom. Hogy végre abbahagyjam a molyolást a célszalagnál, és legyen bátorságom átszakítani azt.