Kiadó a szerelemfészek

Aki elment nem vitte magával a napot. Nem sötétített be, nem takarta le a bútorokat porvédő leplekkel, nem kapcsolta le a villanyt maga után és nem dobta be a folyóba a kulcsot, hogy soha többé ne érhessen el hozzám. Nem kapcsolta be a riasztót sem a házban, hogy összerezzenve, fülemet befogva viseljem el a süketítő vijjogást, remegő, zavarodott ujjakkal én nem próbálom a kódot beütni, hogy végre elhallgattassam.

Ülök a lefüggönyözött szobában, nehéz, fojtó a levegő, néhány centis rést hagy a külvilágból nekem az életem. Aki elment, nem vitte magával a napot, mégis teljes napfogyatkozás borult a világomra. Ott kucorgok, mint Madárka a sarokban. Fél térden ülve, kitört, sáros cipőm sarkát figyelem elmélázva. Ez kérem, a piros magas sarkúm halála, a nőiségem halála. A porcicák között meglátom az arcom a tükörben, idegen, nem ismerem, sosem láttam ezt a nőt. Ajkamon a vörös rúzs groteszk módon szétkenve, végighúzódik az államon, mint eleven, vágott seb. Egy bohóc, egy ripacs előadás után, aki még nem törölte le a sminket, ez vagyok, és rajzolt könnycseppem egy tétován legördülő igazival találkozott. Becsapta az ajtót maga mögött, mintha felhúzta volna előttem egy elvetélt szerelem, képlékeny, rogyadozó vasfüggönyét. Nem vitte magával a napot, mégis két részre osztotta a lelkem életterét. Az egyikben túl világos van, mert teletuszkoltam a róla szóló emlékekkel, a másikban pedig vaksötét, ahol én talajt vesztve, tapogatózva kapaszkodom a fájdalomindákba. Mit csináljak most a szerelemfészekkel? Számoljam fel, és zárjam le hét lakattal? Tegyem ki rá jól látható betűkkel, kiadó?

Kegyetlenül kétszínűek ezek a szerelemtündérek. Az arcodba mosolyognak, aztán ha megfordulsz, a füledbe susogják sejtelmesen, tévedtünk, mégsem te utazol Csodaországba. De nyugalom, túléled, néhány hónap depis időszak következik csak. Meghízol, lefogysz, hajszínt és hajstílust változtatsz, és lassan megszereted a lila színt. Mert az a mentálisan, pszichésen, emocionálisan és szexuálisan frusztrált nők színe. Majd újra felépíted önmagad, önsegítő könyvekkel és motivációs baromságokkal, amelyek biztos azért nem működnek, mert nem hiszel bennük. Rajtad nem fog a varázslat. Teleragaszthatod a tükröt szmájlival és öndicsérő közhelyekkel és bevonzásra váró, de számodra mindig is elérhetetlen dolgokkal. Utálom ezt az időszakot. Inkább bezárnám magam egy időkapszulába, bárcsak ne rohadna szét a testem, és kaparjon ki valaki a földből úgy ezer év múlva. Akkor már sem ő nem lesz, és ez a szoba is elenyészik, ahol most lekorlátoz az élet, csak lélegezni enged.

Igen barátom, van aki elmegy, és lesz aki itt marad. Aki elmegy, mégsem viszi magával a napot. Nem vesz el oxigént, és nem foszt meg alapvető, élethez szükséges feltételektől. Senkinek a hiányába nem halhatunk bele. Előfordul, hogy kifelé életfunkciókat mutatunk, de belül már nincsenek életre mutató jeleink. Az egyedül eltöltött, lelki fotoszintézis időszak kiemelkedő morális és élettani jelentőséggel bír. Ilyenkor útjelző táblák keresgélése nélkül, a napfényt beengedve, kell engednünk létfenntartó ösztöneinknek, és kényszeredetten is, de rá kell bólintanunk a közhelyre, az élet(ed) megy tovább.