Szövetségesek

Sosem szerettem egyedül utazni. Minden utazás előtti éjjelen nyugtalanul aludtam. Rendet raktam a gardróbban, kiszórtam a nem odaillő dolgokat a táskámból, rendszereztem, kivel és belül, fejben és lélekben, szépen magamra öltve az egyedül utazó, és csak önmagára számító utas talpig nehéz felelősségét. Magamra vettem, belebújtam, bár egyáltalán nem tetszett, olyan volt, mint egy huszonnégy órás szolgálat, mindig résen lenni, mindig talpon.

Az egyedül utazóra vagy rá sem hederítnek, vagy némi szociális érzékenységgel megáldott utasok figyelni kezdik őt, gondolatban élettörténetet szőnek róla, megpróbálják kitalálni, miért egyedül utazik, és hálásan megpaskolják a fiatal, a ráncos, a gondosan manikűrözött, vagy éppen agyontördelt kezet, mely a mellettük lévő karfát szorítja. Ők nem egyedül utaznak. Van velük valaki, aki előre megkötötte az utasbiztosítást, mert ők biztosan újra elfelejtették volna. Aki bepakolja és átnézi az utazótáskát, vajon nem maradt-e ki semmi, és a már lezárt csomag apró résén át mégis begyömöszöli a fogkeféket és a villanyborotvát, mert mindig az alapvető dolgok hiányoznak végül. Az egyedül utazó küzd az érzés ellen, mégis feszeng, előjön a szorítás a mellkasában, tekintete időnként rásiklik a társasutazókra, aki megosztják egymással az élményt, akárcsak az életet, sok év múlva is összekacsintanak majd és félszavak beszélnek majd helyettük. Figyeli őket lopva, ezek biztosan kifliben alszanak éjjel, kiskifli meg nagykifli illeszkedik egymásba eleve elrendelten, élethosszig tartó szövetségben. Az egyedül utazó már nem takarózik a tagadás hazug, fals takarójával. Bemeri vallani magának, hogy ez egyáltalán nincs így rendben. Mert egyetlen, szóló kiszáradt kiskifliként úgy érzi, végre igazi társasutazásra vágyik, végre hangosan akar rácsodálkozni egy világörökségre, nem csak némán fényképezőgépet kattintgatni. Ennek semmi értelme, ha senkivel nem nézheti újra végig az élményt, családi fotóalbumot akar, zajos vasárnapokat, nem csupán életközösséget, hanem valódi szövetséget.

A szingli, mint életforma hurráoptimizmussal hirdeti a semmihez sem hasonlítható komfortérzetet, miszerint de jó, hogy nem horkol mellettük egy száz kilós, szőrös test, aki nem dobálja szét a zoknijait, akinek nincsenek gondjai azzal, hogy bezsákolja a zokniját a szennyesbe, és beletaláljon a vécébe. Fasza csajok cserélnek kereket, halogén izzót és szélvédőmosó folyadékot ripsz ropsz, de ettől vajon megnő a respect a férfiúi agyban? Természetes női fiziológiás és pszichés folyamataik nem kerülnek górcső alá, és rendben van az emésztésük, mert nincs pasi aki éppen a mellékhelyiségtől egy méterre elhelyezkedő karosszékben olvasná nyugalomban a reggeli lapokat. PMS szindrómáikat is rendben, végzetes konfliktusok nélkül átvészelik egyedül, nyugodtan belerúghatnak a liftajtóba, ha az nem jött időben.

De az igazság az, hogy a teljes élethez szövetség kell. A szövetség iránti igazi vágy akkor jön létre, amikor már ezer éve járod a társkereső oldalak és az éjszakában üresre égett férfilelkek sivatagát. Azon a reggelen tiszta ágyneműt húzol, kiszellőztetsz és rájössz, átírnád a hűségeskü szövegét, bár a jóban, rosszban, betegségben, egészségben, holtomiglan, holtáiglan eskünek igazi varázsa van a templom elsuttogott félhomályában.  Azokban a pillanatokban nem is gondol senki arra például, hogy mi lesz, ha szegény újdonsült férj végignézi, hogyan csusszan ki felesége hüvelyén a kisbabájuk, és utána évekig feldolgozásképpen terápiára jár.

Elmondhatjuk, a szövetség nem alakul ki egyhamar. Hosszú az út a ráncos kezek egymásba kapaszkodó, együtt lélegző érintéséig. A szövetséget akarnunk kell, feltartott kezekkel, önként meg kell adnunk magunkat, pontosan akkor, amikor egyedül utazó szívkalandorként végre döntést hozunk, és véget vetünk magányos, nomád vándorlásainknak.