A szerelmem tükrében

Az igaz szerelem a legélesebb és legőszintébb tükör, ami a legszebb, legtitkosabb és önmagam által is ismeretlen arcomat mutatja. Van úgy, hogy nem tetszik az az arcom. A tekintetem zavart, arcom felhős, gondterhelt, csupán megfelelni akarok, nem találom önmagam. Olyankor úgy érzem, csupán szolgáltatok, jó szót, ölelést, simító érintést. Én vagyok az éjszakai fény, az oázis a sivatagban, de nem több mint egy felhörpinteni való hűs ital, vagy íz élmény. Szerelmet zúdítok, talán túlságosan sokat, a velem szemben álló ember szemében biztosan nem fogom meglátni önmagamat. Ő sosem lesz tükör, nem veszi majd a fáradtságot, hogy megértse tekintetem üzenetét. Bérmentve veszi el az élményt, amit én adok önzetlenül, ingyen, a megfelelni akarás kétségbeesett, alázatos vágyával betakarózva, azt gondolván, majd megtérül ez a nagy odafigyelés, lesz értelme később a becéző, gondoskodó szavaknak, simító érintéseknek. 

Mi történik ilyenkor az állítólag önmagukkal békében élő, egészséges önbecsüléssel rendelkező nőkkel? Miért vállalják az érzelmi kiéhezettséget, miért lesznek lábtörlők? A korábban szókimondó, véleményének nyíltan hangot adó nőnek most miért van bilincs a nyelvén? Az arc a tükörben fodrozódik, nincs, aki pozitív, megerősítő mondatokkal, dicsérő, becéző szavakkal élesen visszaverné, és valóban széppé tenné azt az arcot. Először mindenki csak önmaga boldogságát, komfortérzetét nézi. Ha az útjába sodor a szél egy másik emberi lényt, mind azt nézi, neki mi jut ki belőle, mit tud róla levenni, amiből előnye származhat. Megkönnyíti az életét? Javít az életminőségén?  Aztán jönnek a kifogások, a tökéletes kell persze, nem baj, hogy sánta és harminc évvel idősebb. Vajon nem probléma, hogy a vacsorák síri csendben fognak eltelni, és legszívesebben a falat kaparnánk körmeinkkel, úgy fáj a némaság?  Nincs közös bennünk semmi, sem téma, sem életvitel, sem stílus, sem egyéniség. Csak szakadék van, mély tátongó szakadék.

Vannak, akik eladják magukat a szerelemért. Mert összetévesztik alázattal, és megfelelési kényszerrel. Vagy szimplán énekesmadarak szeretnének lenni aranykalitkában, csak nem náluk van a kulcs, de kínos. Akkor mikor repülnek szabadon? Néhány közösségi hálós poszt van csak engedélyezve, miszerint remekül vannak, kell ennél több?

Őszinte szerelem, micsoda elcsépelt, és sziruptól csöpögő klisé. A mai világban? Na, ne röhögtess. A párkapcsolat is csak üzlet, szolgáltatunk, adunk, elveszünk. Ha nem kapunk semmit, nézhetjük citromba harapott, savanyú képünket a tükörben. Üres a szeretet tankom, mondjuk, mert ezt tanultuk a személyiségfejlesztő tréningen. Töltsd meg, ezt kérjük. Töltsd meg először te az enyémet, érkezik a válasz. Pedig az igaz szerelem tükrében önmagam vagyok. Megmutatja, hogy tanulékony vagyok, hogy tudok bocsánatot kérni, hogy tudok hinni önmagamban, a tehetségemben. A szerelmem tükrében a hibáimra is van mentség, de ezerszer is szembesítve azokkal, tudok változni, változtatni. A szerelmem tükrében türelmes vagyok, és képes vagyok szerető, nyugtató, becéző szavakkal elsimítani a konfliktust. Nem tartok haragot, mert úgy a közös időnket tékozlom. A szerelmem tükrében nem válok megcsalóvá, kapcsolatunkat nem teszem kockára, nem teszem ki hazug, szemfényvesztő csábítások nyilainak, hogy aztán az végleg, visszafordíthatatlanul sérüljön, és szabad szemmel nem látható hegekkel legyen tele a szív. A szerelmem tükrében megvendégelem a múlt szellemét, leülök vele beszélgetni fehér asztalhoz, nem rejtőzködöm előle tovább. A szerelmem tükrében nincsenek titkaim. A szerelmem tükrében szép vagyok.

Minden tudományos megközelítéstől eltekintve, a megfelelő ember őszinte szerelme a legcsodásabb, legtökéletesebb és egyben legsikeresebb önismereti és személyiségfejlesztő tréning. Mert pontosan olyanná tesz, amilyenné mindig is válni szerettem volna.