A lottónyertes – A végkifejlet

A különös kinézetű, meghatározhatatlan korú férfival a tizedik év májusán találkozott, új életének időszámítása szerint.

A férfi egy nagy csokor orgonát cipelt fújtatva felfelé a lépcsőn, a lépcsőpihenőket egészen rendeltetésszerűen használva, mert egyedül ott állt meg kifújni magát. A lépcsőházban megszorult a nehéz, bódító virágillat. Éva gyakran találkozott az átható tekintetű, víz kék szemű férfival, de soha nem váltottak több szót a köszönésen túl. Magas volt, kissé hajlott hátú, arcán mély ráncok barázdáival, melyek különös módon nem tették őt öregember kinézetűvé, inkább egyedivé tették a vonásait. Az a fajta férfi, akire kétszer kell odanézned, hogy valóban észrevedd. Akkor is egyenesen a szemébe nézett, ha csak köszöntek egymásnak. Éva úgy érezte, minden egyes találkozásnál többet és többet tud róla meg a férfi, pedig soha nem kezdeményezett egyikük sem beszélgetést. Egyszerre értek fel a másodikra, bár a férfi kissé szándékosan lassította lépteit, hogy Éva utolérhesse.

– Gyerekes, egyben tolakodó tett volna, ha a virágot Önnek adnám?

Atyaég, gondolta Éva. Ez most a Büszkeség és balítéletből egy sor? Vagy az Értelem és érzelem egyik meghatározó jelenete? Egy biztos, Jane Austen szelleme itt lebeg valahol ebben az orgonaillatú lépcsőházban.

– Egyáltalán nem. Szeretem az orgonát. Szívesen elfogadom.

Tizennyolcadik századi verbális kommunikációt felölelő a válasz. Magához emelte az orgonanyalábot, mélyen beleszippantott. Teátrális jelenet. Már csak a zsebkendőjét kellene leejtenie. Ám kezdettől érezte, mint nő nem vonzódik a tengerkék szemű férfihoz, aki azonban nem hagyta abba az ő lelkének teljes szkennelését, a tekintetébe mélyedve. Egy kék szempár ritkán tud perzselni, az övé mégis így hatott, kitartóan fürkészte, leplezetlenül, láthatatlanul, körülfonta. Nem férfi-női vonzerő volt ez, hanem valami sokkal magasabb rendűbb, kozmikusabb annál. Éva már nem akarta, hogy valaki a lelkébe lásson, a férfi mégis ezt tette gátlástalanul őszintén, a világ legtermészetesebb módján. Élete filmjének az a régi mozija zárolva volt a nyilvánosság előtt, nem akarta, hogy valaki újra csámcsogva, sajnálkozva végignézze, aztán ott hagyja őt felelevenített emlékeinek romjaiban. Már senkinek nem fordította ki az emlékek tárhelyét, ez az ember most mégis ezt teszi, ott turkál, szemérmetlenül szelektál és ő nem áll neki ellen.

– Udvariatlanság volna azt kérnem, hogy jöjjön be hozzám beszélgetni?

Tessék, a stílus mégis az 1800-as évekből való. Mi vagy te, gondolta Éva, időutazó, vagy lélektárs? Soha nem hitt efféle dolgokban, mégis követte a férfit az eklektikus lakásba. Mintha történelmi korok éltek volna édes harmóniában odabent, egymást átölelve és egymáson átívelve, mégis soha nem tapasztalt otthonosságot és nyugalmat árasztva. Elhelyezkedett egy puha biedermeier fotelben, narancsszínű takaróval takarta be az átható, kék szemű férfi, ahogyan közel hajolt hozzá, érezte tiszta, szappanillatát. Nézték egymást, most sikerült állnia a tekintetét.

– Miért veszel mindig lottót, ha nem hiszed el, hogy valaha nyertes lehetsz? Semmibe sem foghatunk bele a vesztes ideájával. Azt hiszed új fejezetet kezdtél tíz évvel ezelőtt? Tévedsz. Megpróbálsz helyt állni ebben az újban, de nem vagy egészen benne. Nem vagy itt. Időnként kidugod az orrod, mert ott már áporodott a levegő. Fulladozol a múltban. Láttalak, amikor a lányaiddal beköltöztél. Akkor magadra erőltettél egy álarcot, le kellene már venned, úgy látnék már egy őszinte arckifejezést rajtad. Sírj, nevess, mérgelődj, csodálkozz, mindegy mit teszel, csak legyen már emberi mimikád. A minden héten megvásárolt lottószelvény az egyetlen törekvésed a változásra.

Éva felháborodott ezen a nyílt arcátlanságon. Hogy képzeli ez az idegen? Ez a fura alak el van szállva magától, azt hiszi magáról, valami spirituális tanító, vagy mi. Menni akart, menekülni innen, hetedhét országig futni, messzire az igazság és az arcába borított, őszinte szavak elől.

– Mi van a festményeiddel? Lent rejtegeted őket az óta is a pincében. Ott vannak, fejjel lefelé fordítva, belefordítva a pókhálóba, és az egérszarba, mintha azt mondanád nekik, szégyelljétek magatokat, mars a sarokba. Tehetséges művész vagy, és mások adóbevallásain görnyedsz, hazudsz velük együtt, ők az államnak, te meg saját magadnak. Folytasd, amit elkezdtél, hadd jelenjen meg a vásznon a valódi éned, öltsön színeket és formákat az összes elfojtott érzelmed. Hiába vásárolod a szelvényeket minden héten, Te régen lottónyertes vagy, Éva. Régen kihúzták már a számaidat, csak nem élsz a nyeremény lehetőségével. Pedig mindened adott egy teljes, boldog élethez. A lányaid igazi nyerőszámok, nem igaz? Aztán ott van a tehetséged, nem mindennapi módon kezeled az ecsetet, művész vagy. Kitartó vagy, kifinomult és szilárd értékrendű. És nem utolsósorban, gyönyörű. Fel kell keresned egy galériát.

Ez a monológ több volt, mint rögtönzött motivációs beszéd. Olyan volt, mintha valaki kirázta volna a lelkéből az ott megülepedett port, és a hajánál fogva, arcát a nap felé fordította volna.

Történetünk úgy lenne kerek, ha Éva azon a héten már egyáltalán nem vesz lottószelvényt. Ő mégsem akart drasztikusan változtatni ezen a szokásán, bár a nyeremény utáni görcsös, kétségbeesett vágyát már elengedte. Nagyapa nyerőszámait egy náthás hangú rádióbemondó akkor olvasta be, amikor az autópályán letért a benzinkúthoz.  

A hátsó ülésen ott soroltak a festményei, gondosan vászonpapírba csomagolva.

 (Vége)