Furán reagálnak embertársaink, ha rossz hírt kell megosztaniuk egymással, főleg ha szerencsére nem velük történt meg a tragédia.
A rossz hír összehoz. Olyan, mint a cigibarátság, a dohányos összetartás, arra a tíz percre, amíg elszívnak egy szálat, megmagyarázhatatlan szoros kötelék alakul ki azok között is, akik életükben azelőtt nem is látták egymást. A közös káros szenvedély világokat hoz össze néhány percre. Aztán ott vannak a rosszhír-barátságok. Összejönnek a pletykafészkek, és a másokkal történt balszerencsét megrágják kissé, csócsálják, forgatják a szájukban. Sajnálkoznak, hümmögnek egy sort közösen, együtt érző szavakat ismételgetnek, aztán ahogyan az utolsó csikket a földbe tapossák, ugyanúgy elfogy a közös téma náluk is, nincs már, mi összetartson. Érdekes, a rossz hír sokkal gyorsabban terjed, mint a jó. Történetünk hősnőjének csúfos bukása is hamar elterjedt a kisvárosi lakókörnyezetben.
Két hét haladékot kért a vevőtől, aki egykori családi otthonukat végül megvásárolta. A munkahelyén tényszerűen mindent elmondott, ahol szerződéssel újra alkalmazták. Magának is nehezen vallotta be, de titokban azt remélte, soha nem kell visszamennie oda. A világ legunalmasabb munkája volt az övé, könyvelőként örök, monoton ülőmunkára és munkahelyi boldogtalanságra kárhoztatva. Az új, bérelt lakás terasza egy virágpiacra nézett. A decemberi fagyban magányosan álltak a hófedte pultok, de ő összeszűkült szemmel máris látta maga előtt a színpompás, pazar tavaszi látványt. Egy egész szezonon át érezheti majd a virágpiac illatos kavalkádját, ez jó lesz, ez megfelelő lesz.
Körülnéz az időközben otthonná vált városszéli lakásban, mintha mindez tegnap történt volna, pedig pontosan tíz év telt el az újrakezdés napja óta. Ez éppen a tízedik Karácsonyuk itt. A lányok húszéves felnőtt nők, lelki és habitusbeli különbségeik mára világosan kiütköznek. Egyikük művészi képességeit kamatoztatja éppen, soha életében nem hallgatott még az eszére, mindig megérzései vannak, karmikus találkozásai és álomnaplót vezet. A másik lány racionális, kissé merev, földhözragadt, és ha valamit nem lát a saját tulajdon szemével, akkor nem is hisz a létezésében. A két énem, gondolja, és szívét elárasztja a szeretet. Az ikerlányai továbbviszik az ő örökké háborgó, egymással iszapbirkózást folytató, kettős személyiségét.
A legelső, tíz évvel ezelőtti, óriás lélekjelenlétet igénylő ünnepen az asztalfőre ült, ez nem változik. Mire volt jó ez a tíz év? Például arra, hogy kiiktasson az életéből olyan embereket, akik egyáltalán nem érdemlik a figyelmét. Hogy ráébredjen arra, mi az igaz és mi a felszínes. Hogy elég egyetlen gyémánt, nem kell egy szekérnyi színesen csillogó, hamis imitáció. Ezek csak hamisítványok, töltelék emberek, akik kitöltik az űrt, ha cipőt és parfümöt kell venni. De amikor ott állt egyedül a kisírt szemű lányaival költöztető kocsira várva, senki nem vette fel a telefont. Aztán megtanulta, hogy vannak férfiak, akiknek egyetlen éjszakára szól a mandátumuk, arra valók, hogy puha takarót terítsenek a vacogó, lélekölelésre kiéhezett testére, de reggel mindig menniük kellett, és soha többé nem látta őket. Majd megtanulta, hogy az alkohol csak pillanatnyi fájdalomcsillapító, és a tetoválás már nem lesz eltüntethető, csak pillanatnyi felfokozott érzelmi állapotból született örök jel a testén. Azt is a fejébe véste, hogy néha sírnunk kell, mert ha örök keménységet mutatunk, egy napon fogcsikorgatva, elfojtott feszültségeink rabjaként egyszer a falnak rohanunk és az visszafordíthatatlan károkat okoz majd.
A lottószelvényt minden hét péntekjén, rituálisan vette meg. Mindig ugyanott, ott, ahol nem ismerték élettörténetét, ahol nem kellett magyarázkodnia. Lassan, komótosan elmélázva töltötte ki, mindig a saját tollával, erre gondosan ügyelt. Az ikszek alatt ott lapult egy szám, nagyapa nyertes számai, aztán a lányok születési éve, élete saját, mérföldköves dátumai. De ahogyan fizetett, már nem is hitt abban, hogy valaha telitalálata lesz. Ő soha nem bizonygatta átszellemült arccal, elégedett vagyok, megvan mindenem. Miért mantrázzon efféle baromságot? Nyíltan vállalta természetes igényeit, igenis elégedetlen volt, többre vágyott, mert megérdemli. Tíz éve már, hogy a sors halántékon suhintotta, de most Fortuna-mosolyra vágyott, hadd becézze, kényeztesse. Ez tökéletesen felállított képlet volt elméletben, ám gyakorlatban ő még mindig nem hitt semmiben, főleg a változásban nem. A sorsolások napján hanyagul tartotta a szelvényt, áh, meg sem nézem. Miért pont én nyernék? Egyetlen szelvénnyel? Ki hallott már ekkora blődséget. Hanyagul, lazán tartotta a papírcetlit, ám valójában görcsösen szorította, vadul akarta a nyereményt. Micsoda különös kettőség ez. Minden héten, jelképesen a kezében tartotta a lehetőséget. De fejben valójában még mindig összetört önbizalmú, nulla önbecsülésű, önmagát folyamatosan becsmérlő lúzer volt. Miért? Mert egy kukába való trash pasi átverte tíz évvel ezelőtt?
Mint fáklyát, úgy hordozta a bukás és negatív gondolatok lángját. Ez nem volt helyén való. Nagyon nem volt helyén való.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: