Mire a nap felkel, csak erre gondolt patetikusan. Mire a nap felkel, olyan lesz minden, mint régen. Hallotta az üres fagyasztó zúgását, és valamikor három óra körül megjelent a ház előtt egy hókotró. Mire a nap felkel, újra színek és élet lesz ebben a házban. A férfi ott fog borotválkozni a fürdőben, ő pedig a reggelit készíti majd. A lányok iskolába indulnak, és kivételesen nem veszekednek semmin. Idilli lesz a reggel. Mire a nap felkel, úgy zajlik majd az élet, ahogyan mindig is szokott. Csak álom volt, rémálom, micsoda szörnyű, szívtépő rémálom, egészen szétizzadt rajta a vékony pamutpóló. Furcsa, megmagyarázhatatlan, kábulatban lebegett álom és ébrenlét között.
– Te sírtál már álmodban? –meztelenül fekszenek az olcsó balatoni motelben. Kényelmetlen, süppedős az ágy, pontosan emlékszik, 99’ nyarát írtuk, ez volt az első közös nyaralásuk.
– Persze, hogy sírtam már. Amikor azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Tudta, hogy nem igaz, mégis hitt neki. Van úgy, hogy a mondatok még ünnepibb ruhába öltöztetik a valóságot. És olyankor mindent elhiszünk, egyre beljebb és beljebb engedjük a becéző, cirógató szavakat, magunkra öltjük őket, fürdünk bennük.
Mikor van a most? Mi határozza meg a jelen pillanatot? Hagyta, hogy az összefüggéstelen emlékképek kivetítsék agyában a szerelmes filmet, az édes emlékeket. Magába szívta őket, mintha ereje megsokszorozódna tőlük, itta, kortyolta a tökéletesnek hitt házassága energiaitalát. De csak üres, ízetlen kotyvalék volt, ez az igazság. Nem akart felébredni. Mire felkel a nap, ő bemegy a pszichiátriára és azt kéri, altassák mesterségesen. Tartsák kábulatban. Vagy éppen ellenkezőleg. Részesítsék alvásmegvonásban. Attól jobb kedve lesz, az biztos.
Kint cáfolhatatlanul derengett. A hókotró elvonult, szelíd, jótékony hóesés borult a városra, tompítva az utcazajt. Ha esett a hó, ők régen mindig elaludtak, figyelmen kívül hagyva az ébresztőóra sürgető ricsaját, mintha a fehér hótakaró nyugtató, lazító porral hintette volna be őket. Csöndesen felült az ágyban, és öntudatra ébredve hagyta, hogy belefúródjanak a valóság jégszilánkjai. Hagyta, hogy kimozdítsák a réveteg, önsajnáló kábulatból. Eljött a reggel. Az újrakezdés reggele. Nincs mit újraírni, megváltoztatni, nincs magyarázkodás és nincs kibúvó. Tények vannak, meztelen, hideg tények, amik időnként arcába locsolják, hogy egy nyomorult lúzer. El kell fogadni, együtt kell élni vele, és ebből kell a lehető legtöbbet kihozni. Ott van a hátán a két lánya, viszi őket, mint Jézus a keresztet a Golgotán, vajon hány stáció van még a megnyugvásig, lelke elcsöndesüléséig?
A lányok gépiesen tették a dolgukat ezen a reggelen. Tökéletesen átérezték a tragédia súlyát, és tőlük szokatlan empátiával már nem kérdezősködtek, nem érezték alkalmasnak az időt. Sok a tennivaló, gondolta a lottónyertes, akit ezen túl nevezzünk Évának, bár nem ez volt az igazi neve. Szavak már nem találhatók e szív-hajótörött lelkiállapotra, de azért elmondhatjuk, ha tehette volna, teljes személyazonosságot változtat, sőt állandó és tartózkodási helyet, hajszínt, és hajviseletet is. Nem akarta többé a saját életét élni. Valaki más bőrébe bújva, megerősödve, felvértezve, tudatosan akarta átvészelni ezt a periódust.
Lement a sarki élelmiszerboltba, amit abban a pillanatban bánt meg végzetesen, amikor a küszöböt átlépte. Ahogyan az új vásárló jöttét jelző csengő megszólalt a feje fölött, a kereskedő megjelent a pult mögött, ahogyan szokta, pirospozsgásan, báránybőr mellényben. Mindig azon tűnődött, vajon más környezetben, és öltözékben ráismerne-e? Fogadná a köszönését? Annyira beépült, beékelődött a boltja díszletei közé, nem tudná máshol elképzelni sem.
– Jó reggelt, gyönyörűm! Hát nem utaztak el? Nem úgy volt, hogy ma..?
– Nem… – felelte zavartan, óriás léleknyugalommal – Tudja… máshogy alakultak a dolgok.
– De hiszen elköszöntünk szépségem! Ne értsen félre, én csak örülök a mindennapos látványnak. Vakságot nem fogadtam az asszonynak, nem igaz? – kacsintott, ahogyan mindig is, de ez most egyáltalán nem volt kedves, inkább irritáló és fullasztó.
Úgy látta jónak, ha egyáltalán nem kommunikál, némaságba burkolózik. Mit tegyen? Öltsön szendvicsember jelmezt, és írja ki rá előre-hátra: EMBEREK, KÖZHÍRRÉ TÉTETIK, POFÁN VÁGOTT AZ ÉLET, MÉGSEM UTAZTUNK EL?
(Folytatása következik)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: