Csendkirály és Szövegláda

Vegyünk most górcső alá két személyiségtípust és lássuk, hogyan boldogulnak a párkapcsolati problémamegoldás sűrű, rengeteg erdejében. Megtalálják a kivezető utat, a tisztást, ahol végre tartós boldogságra találnak? Félre tudják-e rúgni a jelentéktelen, semmitmondó, említésre sem érdemes összetűzéseket, amelyekkel csak a napokat mérgezik, és az időt pazarolják?

Vizsgáljuk meg közelebbről Szövegládát. Nem egy alvó baba típus, úgy értem, parancsszóra nem hunyja be a szemét, nem ad ki síró, nyekergő hangokat, és nem kuncog gurgulázva. Saját aggyal rendelkezik, önálló gondolatokkal és szilárd alapokon álló értékrenddel, nem bólogat mindenre, mint a kutya a kalaptartón. Lételeme a beszéd, a kommunikáció, a szó legszorosabb értelmében szövegláda, bár nagyfokú szenzitivitással megérzi az élethelyzetek necces vagy cikis jellegét, ilyenkor természetesen csöndben marad. Úgy tartja helyénvalónak, hogy nemtetszését kinyilvánítsa, hiszen gyermekkorból hozott pakkjában is elsődleges helyen a problémák kibeszélése és mielőbbi rendezése áll. Szövegláda tíz perc alatt kibogozza a konfliktus szálait, csak engedjék beszélni, netán kiabálni, az is elképzelhető, hogy tányér törik, vagy tíz tojás helyett csak nyolcból készül el a lecsó.

Mint már fentebb említettem, Szövegláda szereti nemtetszését azonnal Csendkirály arcába tolni, és itt ezen a ponton szúrja el a válságkezelő akciót. Mert csakis és kizárólag önmagát nézi. Hogy ő mielőbb megszabaduljon a ránehezedett szarérzéstől, és a feszültséget kiengedve boldog mosollyal kívánjon Csendkirálynak nyugodalmas jóéjszakát. Pedig Szövegláda nem most kezdte embertársai tanulmányozását. Régen megfigyelte, hogy anyaként sokkal kevésbé idegesítőbb egy kétéves gyerek dacos öntörvényűsége, ha a helyébe képzeli magát és kicsit az ő szemével figyeli ezt a világot. Már nem olyan idegtépő, ha a gyerek lefekszik a ház előtt a friss, puha porhóban, és sután hóangyalozik, közben piros arcára zuhog a hó, egyébként ő sietne, mert oda kell érni időben bankba, bölcsibe, elektromos művekhez. De kit érdekel? Lelassul, megáll, mert megérti, hogy ez most fontosabb.

Szövegládának meg kellene értenie, hogy Csendkirály nem azért marad csendben, hogy őt halálra idegesítse. Bár, mi tagadás, rém zavaró tud lenni a távolba meredő tekintet, a teljes ignorálás és a válaszok nélkül hagyott kérdések. Ez még inkább kihozza sodrából Szövegládát, aki ezt egészen egyszerűen nem tűrheti, elindul az ördögi kör, Csendkirály még inkább csendben marad, és befelé robban, Szövegláda pedig még inkább belejön a gonosz szövegelésbe. És szép lassan itt a vége fuss el véle a szép, közösnek hitt jövőnek.

Ne, gyerekek, ezt ne csináljátok. A varázsszó kellene, kompromisszum, értitek? Kom-pro-misz-szum. Az egymásért kötött kompromisszum mindennel felér, és nem egyenlő a behódolással. Alacsonyabb lóra kellene ülnetek mindkettőtöknek, mert ha mérleg nyelvét nézzük, több az egymásért megőrülés, mint az egymástól. Csendkirály ne akarjon Csendkirálylányt faragni Szövegládából, mert sajnos léteznek ilyen anomáliák. Az egykori tiszta vizet pohárba öntő Szövegládák, problémát szőnyeg alá seprő, örökké hallgató Csendkirálylányok lesznek egy életen át.

Mi tehát a megoldás? Csendkirálynak fel kell hagynia a tartós csenddel, és meg kell tanulnia tényszerűen, indulatok nélkül, világosan elmagyarázni az érzéseit. Szövegládának pedig tudnia kell, mikor maradjon csendben, és mikor hagyja társát magában elvégezni, feldolgozni a történteket. De leginkább azt kellene végre megtanulni, mi a fontos és mi a jelentéktelen, mi érdemel figyelmet, és mit kell végleg, lazán félrerúgni az útból. A szerelem érdekében.