Szomorú, magányos házak

A szomorú magányos házak olyanok, mint valaha szépséges, élettel teli fatörzsek, melyekben, zubogott, áramlott az élet.

Ma már azonban szikkadt, színtelen, fényüket vesztett, szúrágta, belül korhadó testek, melyek erdei ösvényekre dőlve várják az ítéletnapot. A szomorú magányos házak lakói fáziskésésben élnek, és úgy múlik el a Karácsony, hogy húsvéti szalvéta van az asztalon, és festett, virágmintás, de mára horpadt, portól és konyhagőztől ragacsos tojások a kredencen. Műfenyő van és művirágok, hiába szagolnám, ízlelném a frissességet odabent, csak az elhasznált, negatív energiákat érzékelném, amitől elfáradnék, és menekülőre fognám újra, ha még egyszer odabent lehetnék.

A szomorú magányos házakba azonban nekem már tilos a bejárás. Nehéz vaskerítés jelzi, már nem ad menedéket az időjárás viszontagságai elől, nem tető a fejem fölött, nem ad világosságot, hogy könyvem betűit érzékeljem. Alapvető életfunkciókban volt csak segítségemre, hogy ne fázzak, tisztálkodjak, és lássak az éjszakában. Ott áll a ceremóniamester a lépcsőn, kezében pálca, úgy irányít, az ő kezében van az egész, poros, pókhálóval szőtt, sötét birodalom. Figyel, kontrollál és még befolyás alatt tarja a befolyásolhatókat, ám ereje gyöngül, kezéből ki-kiesik a pálca, alig hajol a dereka, lábaiban kevés az erő.

Ha a szépség belülről fakad, akkor ő rút, mint a bűn. Bűnei és gonoszságai arcára ültek, és sötét tintával összefirkálták, eltorzították vonásait. A ceremóniamester kétségbeesetten próbálja fenntartani a látszatot. A külcsínre utazik nagy erőkkel, a belbecset meg rohadni hagyja, korhadni, porladni, mintha a fakéreg belsejében millió szú rágná. Színes, csillogó selyempapírral vonja be a felszínt, hogy tetszetős legyen a külvilágnak, vagy bárkinek, aki a vaskapun bebocsátást nyer. Nem enged a fényes csomagolópapíron túli világba senkit, mert akkor kitudódik a titka, hogy ő sem a régi már, valójában unja már gonosz, furmányos, elmés gonosz szerepet, megpihenne már valaki ölében, csak egyszer, egyetlen egyszer simogatná valaki álomba ebben a nyomorult, szeretet ellen beoltott életében. Ám attól retteg, hogy bőre már nem tűri az érintést, az emberi kéz simítása majd csípi, rázza, mint az áramütés.

A kerítésen át szemlélem a szomorú, magányos, színeit vesztett házat. A naplemente fényei a narancsszín árnyalataival vonnák be szívesen, felöltöztetnék, mint a többi házat, visszaadnák színeit. De ő konokul áll, szürkén, színtelenül, ridegen. Nincs már nekem dolgom ott, mégis belépnék összeseperni a száraz faleveleket, elkotorni a havat, kiszabadítani a rózsákat a fullasztó indák közül. Nem nézek a ceremóniamester szemébe, pedig tudom ott áll a lépcső tetején engem figyel, azt gondolja, betolakodó vagyok, illetéktelen személy, mindig is ezt gondolta. Felülkerekedik a karitatív, segítő énem, elhúznám a nehéz, por fedte függönyeit, lemosnám a homályos ragacsot az ablakokról, friss virágot tennék a vázába, és kikísérném rossz lábain őt is az erőtlen téli napsütésre, hadd járja át a tagjait végre olyasmi, ami spontán és nem mesterkélt. Leporolnám azt a részt a pókhálós falon, ahol valaha az én fényképem volt, és meggyőzném arról, igazán nem istenkáromlás szembenézni a múltunkkal és őrizni emlékeinket. De egyáltalán nem teszek semmit. Hátat fordítok a háznak. A sarkon túl, mintha élesebbek lennének a fények, és kevésbé fáznék a narancsszínű kabátomban.

Érdekes emberek ezek az egykori rém befolyásos és rémisztő külsejű ceremóniamesterek. Szomorú, magányos házaikban az idő múlásával picivé és esetlenné töpörödnek, erejüket vesztik. Miért kellene éreznünk irántuk bármit is?

Mégis belénk mar a sajnálat, elrejtjük, elfojtjuk. Már semmi dolgunk velük.