Ennyi!

Idén januárban új voltam még a blogger univerzumban.

Úgy köszöntött rám az újév, hogy egyetlen mondattal üdvözöltek kedvesen és szeretettel itt a grafomán, női bennszülöttek. Eszter azoknak és azokról ír, akiket bántalmaznak. Valóban. Minden korai bejegyzésem úgy született, hogy a múlt szelleme sátáni vigyorral a képén beröhögött az ablakomon, majd hívatlanul az ágyam szélére ült és fojtogatni kezdte a nyakamat. Kettős akció volt, ő zaklatott engem, én pedig kipanaszkodtam magam, a könnyeim a klaviatúrára hullottak, és írásaim bántalmazott nők ezreinek a lelkébe hatoltak, jelentettem számukra pozitív példát, és kiutat a kilátástalanságból. A zárt csoportban elég hamar bezártság érzésem támadt, mert úgy gondoltam, fejlődni akarok, és nem egy helyben topogva újabb és újabb tagokat üdvözölni sajnálkozva. Lelki egészséget akartam, egészséges női öntudatot és megerősödött spirituális immunrendszert. Távoztam.

Aztán egy reggelen csoda történt. Már nem akartam írni balesetről, abortuszról, könnyekről, elveszett paradicsomról. Mintha egy reggelen elhúztam volna a függönyt, és azt látnám, a vihar elült. Kifacsart fák, útra dőlt rönkök jelzik a korábbi pusztítást, és szemetet hord a szél. De már csönd van. Egy kis takarítás, és rendben lesz újra az utcakép. Én majdnem egy egész éven át takarítottam. A szerelem háta mögé bújva, az ő védelmébe rejtőzve, hangtalanul sírva a bőrébe, pihegve az ölelésében. Most ki kellene dugni az orromat innen a szerelem barikád mögül. Kinőttem már a csigaházat, túlnőttem rajta, és úgy tudok csak kibújni, ha összetöröm. Ez lenne a rendeltetése? Igen eddig szolgált védelemként. Most be kellene fejeznem azt a négy fejezetet, ami hátravan a könyvemből. Ott vacog a történetem a semmi ágán, egy tizenhat gigás adathordozón, lóg a levegőben, még a senkié. Azt akarom, hogy a tiétek legyen, elétek tudjam szórni a kincsemet, ki kell, hogy adjam a kezemből, útra kell bocsátanom, mint felnőtt gyermeket. Senki nem teszi meg helyettem, senki nem fog kézen, gyere, végezzük be, és engedjük útra, mint fontos üzenetet rejtő palackpostát, vagy jelképes papírhajót.

A múlt szelleme még időnként megjelenik az ablak alatt, de hamar tovatűnik, mint fejnélküli lovas a sötétben. Nem kell már szenteltvizet, vagy fokhagymafűzért tartanom elé, ezek nélkül is lelép, nem háborgat már.  A múlt könyve is az enyém, felraktam a legmagasabb polcra, seholszigetre, az Óperencián is túlra, a szolgáltatás már nem elérhető számomra. Ó, én nem félek a szellemektől Karácsony éjjelén. A múlt már hívatlan vendég, százszor, ezerszer vendégül láttam már. Unja a képemet, már nem kíváncsi rám. A jelenben szerelem tündérek látogatnak meg, a hajamat fésülik, és a számat rúzsozzák, szépséges ruhába öltöztetnek. A jövő szellemét szívesen fogadom, tele a kosara finomsággal és különlegességgel, majd kiválogatjuk, ugye, Édes?

Az anyukám, aki hatvan akárhány éves, ma emoticonokkal tűzdelt facebook üzenetet írt. Délután hívjam, mert este karácsonyi buliba megy. (!) Felhívtam kora délután, és azt kérte, segítsek a ruha dilemmában. A bordó, vagy az élénkzöld? Az élénkzöld, anyukám, a bordó, tudod, öreges. Ezt találtam mondani. Igen, helyeselt, bőszen, öreges. Ráadásul kövérít is. Ha a szavam járása lenne, az ennyi, most ezt mondanám fennhangon. Mit mondanám, kiáltanám bele a világba. Ennyi!

Ennyi az én számvetésem 2014-ről. Ölelés minden Eszter élete olvasónak!