Mennyit ér egy nő?

Figyeld csak meg, milyen a testtartásod, amikor utolér az a boldogtalan hangulat. Vissza tudod idézni a pillanatot, amikor hagytad magad belesüllyedni az önsajnálat bugyrába? Mikor történt másodpercre pontosan, hogy beléd kapaszkodtak a negatív energia indák és húztak lefelé? Csak figyelned kellett volna önmagad, jelképesen figyelni a testtartásodat, a végzetes pozitúrát, ami leadta a jelzést a tudatalattidnak. Három, kettő, egy, önsajnálat, boldogtalanság, világvége hangulat indul. Mehet? Mehet, mondta az okos kis tudatos fejed, és hagyta magát bezabálni a tudatalattid által. Vállak görcsösen felhúzva, mint a fogorvosnál, hátad begörnyed, fej leszeg, gondolkodó, aggódó homlokráncok aktiválva, kezeid tördelik egymást.

Emlékszel, barátnőm? Akkoriban már mindkettőnkbe beleharapott az élet. Huszonegy évesen már megmutatta nekünk a mocskos, szemét valóját, szemünkbe locsolt halált, válást, és csak szórta a lábaink elé a sok göröngyöt, mi meg esetlenül botladoztunk bennük. Voltak különösen nehéz napok, ilyenkor a kanapén feküdtem testben és lélekben mosdatlanul, lenőtt hajjal és lerágott körömmel, utálkozva magamon, mennyire gyarló és ápolatlan vagyok. Sajnáltam magam, hogy huszonegy évesen vége a világnak, a soha be nem teljesedett szerelem jelképét, egy csináltatott jegygyűrűt szántszándékkal leengedtem a lefolyón. Öregnek és erőtlennek éreztem magam, egy színeit vesztett, fénytelen tollú madárnak, aki törött szárnyait saját maga kezelgeti. Mintha egykori izgalmas és vibráló személyiségemet is leengedtem volna a lefolyón. Azt hittem egyedül vagyok, magányomon lamentáltam, pedig ott voltál akkor is, mint valami láthatatlan, nesztelen karácsony szellem a csendes éjen. Befestetted a hajamat és színtelen lakkal kented be a körmeimet. Nem tudhattam még akkor, jelenléted meghatározó lesz, díszes helyed lesz majd a múltdobozomban.

Azt mondom neked, minden a testtartáson múlik, hidd el. Hogy magasra emeled-e a fejed Hogy felállsz-e a kanapéról, megmosdasz-e valóságosan, és rituálisan, hogy táncolni kezdesz-e. Minden itt dől el. Ha elgémberedik, szomorú szoborrá merevedik a tested, már nem fogod tudni megmondani, azért sírsz, mert szomorú vagy, vagy éppen fordítva. Azért vagy szomorú, mert sírsz. Állj csak a tükör elé, nézz szembe ezzel az állapottal, elemezd ki. És ha kész vagy, bújj ki ebből az elrongyolódott, ódivatú, jellegtelen és alaktalan ruhából, amit azért aggattál magadra, hogy elvegyülj a vegetálók között.

Mennyit ér egy nő? Amennyire tartja magát. Nem az ezereurós csekkre gondolok, amit egykor valaki a táskádba csúsztatott. Hanem a pillanatra, amikor azt mondtad, nem kell több. Amikor a szemétlapát fölé tartottad az emlékek dobozát, és kiszórtál bele mindent. Amikor eladtad egy repedtsarkúnak azt az ízléstelen, jellegtelen, egyéniségedtől idegen designer táskát kétszázezeréért, csak hogy ne lásd minden istenverte estén az íróasztal alatt porosodni. Amikor azt mondtad, nem leszel többé szerető, két lábbal rúgtál bele a terepjáró abroncsába, és úgy fordítottál hátat, hogy soha többé nem néztél vissza. Amikor ott ültél a baleset után az összetört autódban egyedül, rémülten, fagyott szívvel a kinyílt, szétszakadt légzsák mögött. És másnap keringőt táncoltál. És amikor öt kilométert gyalogoltál a fodrászhoz, arra emlékszel?  Mert kellett az a haj. A cipő is kellett és a ruha is. Felbecsülhetetlen vagy.

Tudod, legfőbb ideje lenne, hogy magadhoz öleld ezt az életet. Hogy beleszagolj, mint egy frissen mosott ruhába, vagy egy régen vágyott könyv lapjai közé. Hogy végre magabiztosan, tiszta lelkiismerettel, emelt fővel lépdelj a pallóin. Megnézed, ki vár a sorok végén? Szerintem, tudod. Imádkozom, hogy legyen még, aki karon fog, és odakísér hozzá.