Valaki jöjjön. És rázza ki a lelkemből a port, mintha elhagyott szobában régen vigyázban álló díszpárna volna.
Engedje be a fényt az ablakokon, húzza szét a nehéz függönyöket, hadd nézzem, hogyan táncolnak vidáman a porcicák a beáramló napsütésben. Szűnjön a dohos, áporodott mozdulatlan vegetáció szaga, ma felkelek és járok, engedem hadd csókoljon szájon az élet. Üvegkoporsóban fekvő Csipkerózsika voltam, aki tagadta mintsem ünnepelte volna az életet. Néhány év önkéntes házi őrizet, erre ítéltem magam, mert fájt, és zavarba ejtett a létezés, hideg volt, horzsolt, szúrt és csípett, mint egy régi kardigán kislánykoromban, amit utáltam felvenni. Miért baj, ha érzések vannak, ha a fáj, ha megérint, ha simogat? Házi őrizetemet akkor hagytam el, amikor én akartam, magamat őriztem és engedtem szabadon magam, ha úgy tartotta kedvem. Én voltam a főnök, én irányítottam, és állítottam le a kis mézesmázos szerelem ólomkatonákat, ha támadni készültek. Várjatok, még nem adtam engedélyt, még nem állok készen.
Én csak halogattam, pedig rég begyógyult már az összes szívtörés, de még mindig rajta tartottam a kötést, és szerelembiztos védőfelszerelésben jártam kinti útjaimat, mielőtt végleg visszatértem a nehéz brokátfüggönyök jótékony védelme mögé. Ott levehettem a kötést a szívemről, és őrizhettem újra önmagam, hűséges bodyguardként, valakinek. Kinek? Lélekölelést nem kaptam, bár nem mondta soha senki az arcomba, hogy nem jön be a dögös vörös, nem mondták, hogy annál több kell. Elég voltam nekik, a célnak megfeleltem, nekik, funkcionális lelki analfabétáknak.
Mindig csak én voltam, soha nem mi. Az egyes szám első személy kőbe vésett törvényei szerint éltem, tettem, kötöttem, oldoztam, bogoztam, problémát, helyzetet, konfliktust. Egyedül álltam a szélben, nem ismertem, mit jelent a kapcsolatokban a többes szám, tudnod kell, valójában soha nem ismertem. Úgy halad az idő mellettem, hogy sosem tudtam kimondani, házunk, barátaink, kertünk, életünk. Ne hibáztass érte. Tanulékony vagyok, ha alkalmam lett volna, és valaki kitartón, szerelemmel biztat, megtanulom, hidd el. Egy új nyelvtani formulát kell most begyakorolnom, a többes szám használatát, tudom másnak gyerekjáték, nekem most tanulja a szívem.
De te. Téged mintha akkor küldtek volna, amikor tudat alatt azért fohászkodtam, hogy valaki jöjjön. És rázza ki a lelkemből a port, és tartsa a fejemet, amikor a felszínre emelem, friss oxigénért kapkodva. Itt van az inged hanyagul a székre dobva, és én messziről nézem, összeszűkült szemmel, nem úgy, mint egy illetéktelen behatolót a territóriumomban, hanem mint kedves, szívet melengető darabot, amitől új illat lesz a szobában, a te illatod. Gondoskodik, vigyáz rám, jelen van. Árulkodó jeleket hagy magáról, idetartozik, szerelmes üzeneteket küld nekem. Magamhoz emelem az inget, tegnap még a bőrödet érintette, beleszagolok, nem teátrális a mozdulat, hanem igazi, ösztönös. Az énből mi leszünk, mert ma felkelek és járok, leveszem az életemről a védőtakarót, mint a nyári lakban, tavasszal a bútorokról. Új nap kezdődik, és én kimosom az inged.
Szívesen! ♥
Köszönöm!