Féltékenyek

A féltékenyek szívét vasmarokkal szorítja össze a kegyetlen, ösztönös érzés. Nem lehet hibáztatni őket érte. A féltékenység érzése mindannyiunkban megbújik, mint egy, már egyszer megkapott fertőzés, ami lerombolta lelkünk immunrendszerét. A féltékenység ott él bennünk, elrejtőzik mélyen az idegpályáink mentén, alvó, alattomos, bármikor kitörni készülő állapotban. Élethosszig hordozzuk, és nem tehetünk ellene, ha valaha felszínre tör és szorító, szívünket horzsoló tüneteket okoz. Pontosan akkor születik meg, amikor a szerelem. Míg a szerelem örökös pozitív szerepében tetszeleg, addig a féltékenység perifériára szorult mostohatestvér. Mégsem létezhet egyik a másik nélkül. A féltékenység a szerelemből szívja el az erőt, kiszívja az éltető energiát, és ha fölé kerekedik, kóros, patológiás jelleget ölt.

Téves elgondolás az, hogy a féltékenység érzése elsősorban önbizalomhiány miatt reaktiválódik. Egy önmagával tökéletesen elégedett, pozitív énképpel, megfelelő önbecsüléssel, és egészséges önbizalommal rendelkező embert ugyanúgy eléri a vasmarok szorítgató érzése, ugyanúgy eléri a szerelemféltés. Én féltékeny? Hová gondolsz? Nekem rendben van az önértékelésem. Ez az egyik legnagyobb hazugság, amelyet arcátlanul, szemérmetlenül önmagunknak próbálunk bemesélni. Mert soha nem szeretett az, aki soha nem volt féltékeny. A szerelem mindenek fölött, királynőként trónol, maga alá söpörve, és erősen háttérbe szorítva például a józan észt, ezt különösen orvul megteszi a kezdetek kezdetén, a rózsaszín köd borításában. Szerelembe esve mindannyian kis töpörödött királyfik és királylányok leszünk, belebújnánk a szeretett lény kabátzsebébe, vigyen magával, hordozzon a tenyerén, de óvatosan, nehogy leessen idő előtt a rózsaszín szemüvegünk. Amikor választunk valakit, döntést hozunk és legszívesebben megjelölnénk egy életre. Vannak, akik meg is teszik, tetoválással, jegygyűrűvel, házasságlevéllel, néhányan a körmeinkkel, amit a szeretett férfi bőrébe vájunk. Tudatosan kerüljük az enyém vagy kifejezést, pedig valójában lelkünk mélyén így gondoljuk, ám elhallgatjuk, még a végén ránk sütik a kapcsolatfüggő címkét. Miért ijesztő, ha egymáséi vagyunk? Miért ijesztő, ha többé nem vágyunk más emberi lény szívére, agyára, bőrének illatára? Miért jelenik meg birtoklási vágyként egyre inkább a hozzá hű leszek és vele megelégszem? Miért szólal meg a vészcsengő a fejekben, vigyázz, birtokolni akar, jaj, borderline, jaj, nárcisztikus, kapcsolatfüggő? Minden érző, lélegző ember a szerelemmel együtt átéli a féltékenység érzését. Az élethez azonban értenünk kell, így a féltékenységet is megfelelően, tudatosan kell kezelnünk. Miközben hosszú pórázra engedjük a szerelmet, előbújik újra a kis gonosz féltékenység-vírus, de ne hagyjuk, hogy egészen leterítsen. Ne adjuk át magunkat neki, sírva, zokogva, önkontrollt veszítve. Ne engedjük, hogy szörnyeteget, leskelődő kémet, bosszúálló terroristát csináljon belőlünk.

Biztosnak kell lennünk a szerelem valódiságában, és abban a tényben, ahogy én döntöttem, hogy őt választom, ő ugyanígy meghozta ezt a döntést. A féltékenység ellen a legjobb védekezés az eleven és izgalmas párkapcsolat. Hiszen a megelőzés ebben a problémakörben még inkább szerepet kap, és sokkal hatásosabb, mint újra és újra összeillesztgetni szerelmünk sérült, összetört darabjait.