A másik életem

A másik életem szabályos. Nincs tele kanyarokkal, ismeretlen ösvényekkel. A másik életem a járt út, melyet a járatlanért el nem hagyok soha. Szépen beleillik a sablonba, erőszakolni sem kell, pontosan olyan, amilyenről kislányok álmodnak, fodros függönyű lányszobákban. Ott van leírva, gyűrött, régi iskolai füzetben, tízéves gyermeki bölcsességgel, ösztönös tudatossággal.

A másik életem az elmélet, a lecke, amit sosem tanultam meg, mert mindig a saját élet-definícióim szerint haladtam. A másik életem az, amit megkaptam oltóanyagként, amikor gyerek voltam. Amikor beoltottak minden bántódás, vagy életvihar ellen, és levetíttetek nekem egy csodás filmet a jövőről, ahol magamat nézhettem. Láttam magam, mennyire szép vagyok. Emelt fővel, büszkén vonulok a sorok között az esküvőmön.  Az emberek szemébe nézek, és viszonzom a mosolyukat, tessék, gyönyörködjetek, megvalósulni látszik a tökéletes, kockás papírra vázolt élet. Láttam magam szerető feleségként és türelmes anyaként. A másik életem az vattapuha. Nem érhet baj, beoltottak életgonoszságok ellen, megkaptam a formulát, rám is kell, hogy hasson.

A másik életemben nem derül ki, hogy immunis vagyok arra a gyermekkorban beadott életvédelmi vakcinára. Hogy a szervezetem nem reagál a védőoltásra, nem alakul ki immunválasz. És én majd letérek arról a szép, madárcsicsergéses, virágokkal szegélyezett ösvényről, és jól kinyitom a szememet, vajon mit üzen nekem a járatlan út. A másik életemben tudatos vagyok, mézesmázos, számító és csakis saját érdekeimet nézve céltudatos. Egyáltalán nem vagyok ösztönös, őszinte, befolyásolható és naiv. A másik életemben elviselem az agressziót, szemet hunyok csalárdság, hazugságok, és mérgező, romboló szavak fölött. Odatartom inkább a másik arcomat is, csakhogy a medence szélén napozhassak gondtalanul egész életemen át. A másik életemben szemérmetlen biztonságkurva vagyok, egy nyomorult kapcsolatprosti, aki mindenre képes a saját jólétéért. Feláldozom magam a gyermekeim oltárán, és akár vérszerződést is kötök az ördöggel, csakhogy együtt maradhassunk. Ott a kirakatban ülök, hibátlan testtel és szétzúzott lélekkel, de ezt az embereknek úgysem kell látniuk. Felrakom a mosolyt, mint a sminket reggelente, és csak este mosom le, amikor senki nem lát, egyedül a fésülködőasztalnál. Az emberek megemelik előttem a kalapjukat, és fogalmuk sincs az üres kagylóhéj életemről, amiben keserűség van csak és magány.

A másik életemben néha arról álmodom, találkozom ezzel a mostanival. Nézzük egymást, ő meg én, a tükrön át. Felrakja a mosoly sminket, és hófehérre, mimikátlanná púderezi az arcát. Én vérvörösre rúzsozom az ajkaimat, és ugyanolyan vörösre lakkozom a körmeimet. Harci dísz? Ezt kérdezi. Igen, kell. Válaszolom. Kell, ehhez az élethez. Sok az útonálló, tudod? Nem tudja. Mert a másik életemben fogalmam sincs a kinti világról. Az az életem egy kis családi komfortzóna, amibe beleakasztottam az álkapcsomat, azóta el sem engedem. Szájzáram lett, a fogaim nyoma ott van rajta, megjelöltem, lestoppoltam, örökre az enyém. Az a másik életem, olyan, mint egy örökre szóló bérlemény, csak fizetnem kell érte, jó nagy árat.

Nézzük egymást, bár ritkulnak a találkozások. Ő soha nem fárad el a mosolygásban, tanítania kellene az álpozitív gondolkodást, meg is teszi. Egyre korábban mossa le a sminkjét a fésülködőasztalnál, én pedig kerülöm a tekintetét. Nem akarok a szomorú szemeinek ablakaiba mélyedni, nehezen dolgozza fel, hogy elengedtem, leváltam róla, és leszámoltam vele.

Mindegy. Ez már nem is az én dolgom.