A szívekben legyen…

Kötelező -e várni a karácsony ünnepét? Kötelezően elvárt protokoll beleburkolózni az adventi időszak gyermeki várakozásába?

Sokan eltévedni látszunk a csilingelő csengettyűk, hógömbök és teraszokon rajtaütésszerűen felmászó, viharvert műmikulások között. Hiába képzeljük, akkor sincs illata a gazdaságos, környezettudatos, de teljesen varázsukat vesztett műfenyő ágaknak. Ha a szívekben nincs Karácsony, csak mert képtelenek vagyunk egy tisztaszobát elkülöníteni az ünnepnek a lelkünkben, akkor hogyan születik a decemberi varázslat? Ha kötelezőnek érezzük, hogy az év utolsó hónapján feltétlenül varázsolnunk kell, csillogtatnunk, díszítenünk, szeretetet árasztanunk, léleksimogató bombákat dobálnunk embertársainkra, akkor az ünnep csak fojtogat, ráül a mellkasunkra, gonosz teljesítménykényszer alá helyezve bennünket. Presszió alatt elindul a karácsony para, konvencióknak és tradícióknak való megfelelés, vajon meg merjük törni a halászlé-rántott hal kombinációt?

Az advent egyik célja az lenne, hogy megérintsen lepkeszárnyaival. Hogy megértsük, mit üzen számunkra az ünnep. Mert történhet úgy, hogy kifelejtenek minket az élet nagy karácsonyi bulijának névsorából, és ilyenkor úgy érezzük, egyáltalán nem üzen számunkra semmit. Mert szinglik vagyunk, elváltak, magányosak, mellőzött szeretők, özvegyek, árvák. Az advent idején megbélyegzettebbnek érezzük magunkat, mint valaha. Átaludni akarjuk és túlélni, mint egy előre bejelentett természeti katasztrófát, ami elől be lehet húzódni a pincébe, és csak akkor jönni elő, ha már elmúlt a veszély. Amikor az üzletekből végre eltűntek a girlandok, a kültéri és beltéri villódzó, orrhangon éneklő rénszarvasok, és az utolsó, akciós csokimikulás is visszakerült a raktárba. Pedig a karácsony nem közösségi oldalon meghirdetett esemény. Nem utasítható el egy kattintással, vagy nem írhatod oda, talán részt veszel, még nem biztos. Nagyon kellene egy projekt menedzser, aki levezényli helyettünk, ugye? Aki a kezünkbe adja a kis csilingelő csengőt a Szentestén, és nekünk nincs más dolgunk, mint mosolyogva csilingelni. És jó volna valaki, aki megveszi és befaragja a fenyőfát, segít díszeket választani és összeállítani egy sohanemvolt, antitradicionális karácsonyi menüt. Sokan ösztönös, önvédelmi stratégiaként tagadásba burkolóznak, így élik túl. A karácsonyt önkényeztető hétvégeként fogják fel, Szenteste délelőttjén léleksimogatásként, arany tollal írott, Háromkirályok témájú üzenetek helyett, fodrászhoz és masszázsra jelentkeznek be, majd tudatosan önmaguk társaságát élvezik, elköltve a saját kezük által kreált ünnepi menüt. Ám gondosan odafigyelnek arra, hogy kerüljék a romantikus, szívszaggató filmeket. Aznap nem nézegetnek régmúlt boldogságot idéző családi fényképeket, nem olvasnak régi leveleket, szerelmes idézeteket, és nem mennek ki a temetőbe. Nem fojtják bele magukat az önsajnálat tengerébe, és nem vesznek részt titokban, nyakukat behúzva magányosoknak szervezett karácsonyesteken, ahol még magányosabbnak érzik majd magukat, és hazafelé a trolin a sáljukba sírnak.

Igen. Lehetne túlélő kalauzt mellékelni ehhez a szent ünnephez. De ha mégis, egyszer eljutunk oda, hogy „nem a puha hóban, nem a csillagokban, nem a díszített fákon, vagy a foszlós kalácson” keressük nagyítóval az advent és karácsony üzenetét, akkor valóban sikerült elkülöníteni a lelkünkben egy ünneplőbe öltöztetett rekeszt. Ez már elég ahhoz, hogy átéljük, és nem túléljük az ünnepeket.