Tékozlók

A tékozlók felelőtlenül és előre megfontolt szándékkal tékozolnak.

Eltékozolnak szépséget, tehetséget, időt, hitet, lelkesedést, testi és lelki egészséget, szellemi energiát. A tékozlók rétegemberek a biomasszában, beálltak oda önként, mint magányos, soha el nem mozduló bábuk az örök startállásnál a társasjáték mezején. Nem lépnek előre, pedig százszor, ezerszer dobtak már hatost, mégsem haladnak előre egyetlen lépést sem. A tékozlók a hiába-emberek. A hiába tehetségesek, hiába lángelmék, hiába karizmatikusak, hiába bátrak, és hiába szépek. A tékozlók önként választották a szürke egérséget, és hagyják, hogy hátukon a topra kapaszkodjanak a silányak, az üresek, a senkiháziak, a semmirekellő, tehetségtelen „tehetséggondozottak”, melengetett kígyók valaki keblén. A tékozlók beletörődtek a rétegember állapotba. Valamikor régen, addig szedegették a földről összetört szívük darabjait, hogy nem vették észre a világ nagyot lódult nélkülük, ezért ott maradtak lemaradva, stagnálva, mint akik lekésték a vonatot. Lekésni a vonatot, ugyanaz, mint elmulasztani a pillanatot, mert a terveink, megbeszélt időpontjaink mind összedőlnek, várólistára kerülnek.

A tékozlók addig figyelték a bezárult ajtót, hogy nem vették észre, kinyílt egy másik. Addig keseregtek az elmulasztott lehetőségen, az elveszített boldogságon, csalfa szerelmen, sikertelen érvényesülési próbálkozáson, hogy elkerülte a figyelmüket az a másik, sarkig tárt, ismeretlen, új lehetőségeket rejtő ajtó. Térdre borultak és megadták magukat a szent és kimozdíthatatlan rétegember státusznak, innentől rétegember leszek, mondták, és leborultak a középszerűség nagysága előtt.

A rétegemberek üvegfal mögött ülnek és emberekkel foglalkoznak, kiváló kommunikációs készséggel, és érzékeny empátiával. Elviselik az emberi gyarlóságot, gonoszságot, pitiánerséget, szándékos értetlenséget. A tékozlók egész napon át készségesek, bár munkájuk nem teszi őket boldoggá. Ott éppen az aranynál is értékesebb időt tékozolják el. A hiába tehetségesek, és született géniuszok az íróasztalfióknak írják történeteiket, vagy fedeznek fel bonyolult matematikai összefüggéseket. A mentor vajon leül a lábtörlőre? Vár-e egészen addig, amíg a hiába tehetségesek végre a nagyközönség elé merik tárni a műveiket? Böngészik-e ők is a hirdetéseket, mozdítják-e fülük botját, a mecénás kerestetik kezdetű üzenetre? A hiába tehetségesek fölött lassan elrepül az idő. Bár súlytalan, semmitmondó, értéktelen semmi, ami megelőzi őket, mégis sajog a hátuk tőlük, évek óta tartják már oda a sok dilettánsnak. A világ tárt karokkal fogadja a rengeteg szemetet, van még hely a kulturális szeméttelepen, a sok szart majd újrahasznosítják, és lesz belőle egy újabb adag szemét, tessék csak lehet válogatni a beszélni és helyesen írni nem tudók által klasszul megszerkesztett szemét katalógusból. Az emberek imádják, veszik, mint a kenyeret meg a cirkuszt, addig sem kell gondolkodni, lehet bután bambulni.

A tékozlók meg csak tékozolnak, eltékozolják kincseiket. Lúzerek ők? Sajnos túlságosan ösztönösek, és egyáltalán nem tudatosak, fogalmuk sincs, mit kajál be a nép. Van itt még olyan, aki figyel a tékozlókra? Figyelemmel kíséri útjukat, szurkol nekik,ösztönző  lájkkal és szmájlival fizet-e az élményért? Van itt még olyan, aki a szelektívből kibányássza, szívéhez szorítja, majd értő kezekbe adja a véletlen odakeveredett, óvni való kincset?