Fontolva trollkodók

Meglehetősen későn csatlakoztam a virtuális közösségi hálóhoz.

Néhány éve még kihalófélben lévő, veszélyeztetett emberi lényként tengettem napjaimat a valóságos, kézzelfogható világ színpadán, lélegző, hús-vér, titkosszolgálat által is lenyomozható emberi kapcsolatokkal. A közösségi háló taszított, és keringett fölöttem, mint egy misztikus, azonosítatlan repülőtárgy, nem tudtam azonosulni vele. Eltökélten ismételgettem, engem elkerül a Zuckerberg-szindróma, nem szippant be a mátrix, én büszkén viselem a szociális kövület nevet. Nem és nem. Nem hagyok digitális ujjlenyomatot az életemről. Aztán egy végzetes párbeszéd adta meg az utolsó löketet.

–Fent vagy fészbukon?

-Nem.

-Egyáltalán sehol?

-Nem.

-Akkor te nem is élsz.

Ez az utolsó mondat romba döntötte az eddigi életről alkotott ars poeticámat. Felrúgta a morált, amit eddig képviseltem, a szívembe pedig nem csupán beleszúrta a megvetés és szánalom tőrét, hanem jól meg is mártogatta benne. Tényleg, micsoda egy kövület vagyok, virágzik a virtuális világ körülöttem, rólam pedig már pereg a mészkő.

Okés, lökjetek be. Álltam a regisztráció megmérettetése előtt, mintha hídról kellene bungee jumpingolnom. Ne kíméljetek, lökjetek már be e közösségi szövevény kellős közepébe, remélem, azért lesz védőháló, és néhány ismerős arc majd csökkenti szorongásomat. Kezdeti napjaim, úgy alakultak, hogy önhibámon kívül csináltam magamnak egy kis antiszociális szájtot, egészen véletlenül úgy állítottam be mindent, hogy minden bejegyzésemet kizárólag csak én láthattam. Nem tudtam mire vélni szipogó, mélységesen csalódott, múlt évezredben szerzett, óvodai barátnőim telefonhívásait. Miért korlátoztál le?? Ezt azért nem gondoltam volna rólad, ennyi év után!!! Micsoda? Korlátozni? Azt sem tudom, hogyan kell. Aztán feltűnt az a sok fura kis lakat a posztjaim mellett, a csak én típusú bejegyzések ott álltak magányosan, lájkmentesen, foreveralone státuszban.

Ma már magabiztosan, bár gyanakodva járok-kelek e világban. Rendesen szájukra vesznek időnként a keménykedő kis trollok, már megtanultam, erős tud lenni a kicsi bors, ha hagyják. Vannak (éppen korlátozás alatt álló ismerőseim), akik rendszeresen végigpásztázzák az oldalamat és nem azért, hogy a profilképemben gyönyörködjenek, (bár, miért ne?), hanem hogy kötözködő üzemmódba kapcsoljanak, és például szóvá tegyék, ha lázasan fekszem otthon, akkor miért írok, és miért posztolgatok? Ők a közösségi háló munkaügyi biztonsági őrei, egy virtuális táppénzfelügyelet, akikkel jobb vigyázni. Nem csupán betegállomány terén expertek, hanem morálisan, párkapcsolati guruként is megállják a helyüket. A hálóra kihelyezett, szeretgetős, harmóniát és boldogságot sugárzó képekkel jobb vigyázni. Szívbe markolnak és csőrt böködnek, máris készen van néhány trollkodó beszólás, szemtől szemben is. Tudom, elszúrtam. Már megint nem pozitivnapos és és szabadonébredős motivációs, idézetes képeket pakoltam ki. Hanem a saját írásaimat. Brr, ez ördögtől való.

Aztán ott vannak a habituális elkedvetlenítők. Az önkéntes magánnyomozók, google szakértők, akik elsőként ruháznak majd be egy jó kis google szemüvegre. Ők merő jóindulatból figyelmeztetnek erre-arra, ők csak szóltak, dehogy akarnak beleszólni.

Virtuális univerzumban élünk, és úgy tűnik, az emberiség képes jól érezni magát benne. Különféle mértékben találtuk meg a helyünket, és az igazat megvallva, valahol mélyen én még mindig „latens kövület” vagyok a közösségi háló misztikus labirintusában. Óvakodom, és kezelem a trollkodó beszólásokat, de soha nem fogom megérteni, miért vált ez lelkesen gyakorlott és életvitelszerűen űzött tevékenységgé.