Viszlát, egy következő életünkben

Ül a vállamon ez a szerelem.

Kitárt, óriás szárnyakkal, beterít, kisajátít, magának akar. Éjszakánként a mellkasomra ül, a csend és a sötétség felerősíti a hangokat és minden érzést mikroszkóp alá helyez, és kényszerít, nézzek bele, szembesüljek, definiáljak és analizáljak. Túl sokat vár tőlem. Éljek együtt e rendellenes szerelemmel, viseljem el.

Ül a mellkasomon, szorít és néha giccses szíveket rajzol lelkem sivatagi homokjába. Keserű a pirula és minden nap lenyeljük, nem törődve a kockázatokkal és a mellékhatásokkal, nehezen elviselhető ez a kellemetlen utóíz. Ül a vállamon ez a szerelem, karvalykörmeit a vállamba mélyeszti, és a semmi ágán hintáztatja a szívemet. Én mégis minden éjjel bebocsájtom ezt a szorító érzést, mindig ugyanabban az időben érkezik, és én betessékelem, talán mert ez az egyetlen összekötő szál veled. Ott ül a vállamon öntörvényűen, önálló életre kelve, meg sem kérdezve engem. Újrarajzolt engem, és más színre festett, a kontúrjaim halványulnak, és tükörbe nézve nem nézem a testemet kedvteléssel, és veled együtt, valahol nagyon mélyen elveszett benne a valódi énem. Elvesztem benne én, mint egy mohos szélű, jéghideg vizű feneketlen kútban. Mélyen előre hajolok, és saját nevemet kiáltom bele a mélységes sötétségbe, de csak a saját hangom visszhangzik, komikusan, tompán, sejtelmesen. Már átöleltem százszor a konyhakövön ülő, megvert, síró nőt, most őt is átölelném, akit valahol elveszítettem útközben, útban a nagy, ígért beteljesülés felé.

Kislánykoromban elveszítettek engem, leestem a szánkóról és ültem csalódott arccal a hóban az utcai lámpa fényénél, és kavargott körülöttem a sok szállongó hópihe, mint nyári éjben a világító szentjánosbogarak.  Kacagva húzták tovább az üres szánkót nélkülem, valahogy én is így tettem, húztam vonszoltam tovább a nőt, üresen, súlytalanul, aki egyre inkább átalakult. És ott hagytam azt a másikat, csodálkozva, várakozva kucorogni a hóban, hátha visszajön érte valaki.

Visszamennék az időben és leülnék vele, pontosan annál a kilométerkőnél, ahol hagyta magát beleveszni ebbe a karvalykörmű, kettősségek által mozgatott szerelemörvénybe. Visszaadtam a díszeim egy részét, köszönöm, nem kérem többé, de közben visszazsugorodnék már a feminin szerepek kényelmes, stressz mentes, lila akác színű állapotába. De hogy is van ez? Én sosem nyüszítettem senki küszöbén, és kíméletlenül elsétáltam, ha valahol nem volt maradásom. Most akkor miért ülök még mindig a hóban reménykedve, várakozva, hogy ő visszajöjjön értem?

Általános igazság, az adok–kapok egyensúlya a férfinél kőbe vésett törvény. Egyikük sem érzi magát viszonzás nélkül spirituális tanítónak, vagy terézapunak. Önzetlenül egyikük sem ad ingyen önmagából. Nem kényeztet, nem hord a tenyerén, és nem érzi szükségét az elkápráztatásnak. Vigyázat, néhányan még kegyetlen bosszúra is képesek. Ott a kezedben a szerelemleltár, és kíméletlenül el kell számolnod mindennel, pontról pontra, érintésről érintésre a kiléptető kapuknál. Leszerel, átvilágít és meztelenre vetkőzteti a lelked, és pakold csak ki szépen a szépséges emlékeket az asztalra, mielőtt végleg kilépsz az ajtón. Nehogy magaddal vidd, nehogy legyen mit dédelgetned, vagy könnyek között nézegetned. Gondoskodik róla, hogy csak az érthetetlent, az idegent és az ép ésszel fel nem foghatót vidd magaddal belőle.

Lenyomnám már a kezemmel a nehéz rézkilincset, és kilépnék oda, ahol nélküled kell majd élnem. Visszanézek az arcodra, magammal vinnék egy pillantást, tekintetemet a szemed két sötét, homályos ablakába fúrnám, belekapaszkodnék egy ismerős mosolyba, ami valaha simogatott engem, elvinném, emlékdobozba zárnám. De már nem beszél a szemed hozzám. Nem jó ez így, istenhozzádot kellene mondani, így engedni el egymást erre a kettévált útra. Itt fekszik kiterítve ez a szerelem, de nem tud átkelni a szivárványhídon, bolyong közöttünk nyughatatlanul, mert dolga van még velünk, ráül a vállunkra és éjszakánként szellemként kísért. Azt várja, hogy végre elengedjük?

Mondhatnánk neki ennyit legalább: „Viszlát, egy következő életünkben. Ahol mindketten macskák leszünk.” *

*Vanília égbolt (Vanilla Sky, 2001)