Unom a szerető témát. Úgy érzem, lassan de biztosan haladunk szegény szeretők piedesztálra emelése felé. Mintha a szeretői státusz egyfajta nem kötelezően, de elvártan végrehajtandó huszonegyedik századi női életfeladat lenne. A szeretőket boldogan üdvözlik hasonló cipőben járó, női sorstársak a klubban, közösségi oldalakon szeretőnek lenni témájú zárt csoportok alakulnak, ahol minden beavatott elsírhatja saját történetét. A többiek információra éhesen hallgatják, hiszen mindig jobb a kommunális nyomorúság, mint az egyéni. Megkönnyíti az élet nagy igazságtalanságának a feldolgozását, miszerint a drága, aki a parkolóban mindig a kesztyűtartóba rejti a jegygyűrűjét sosem válik el. Vagy igen? Vagy mégsem? Vagy mégis igen? Egymást áltatjátok. Ahelyett, hogy egyetlen hatásos csatakiáltással szétszéledne közösség, és sok szerencsét kívánnátok egymásnak, felvállalva az ideiglenes egyedüllét státuszát, ehelyett hipp hipp hurráztok, ha valamelyik netán mégis elvált, és az öletek igájába hajtotta a fejét. Tudod, a szeretőből lett feleség rögös, tövisbokros, kanyargós és buktatókkal teli úton halad. Belekeveredni ebbe a státuszba többek között azért nem ajánlatos, mert ez az egyetlen élethelyzet, ahol nem érvényesül a mágikus hármas hatása. Ez kettős játék, érted? Mégis odaoldalogsz, hátha bevesznek téged is. Mivel kettős játék, ki kell golyózni valakit, legyen ez a személy a feleség, eleget játszott már, most te jössz. A szeretőség extrém és veszélyes játék, valaki mindig megsebesül, itt nincs fair play. A fair play az lenne, hogy kikerülöd, ami a másé. Olyan szinten működik a kémia közöttünk, mint még soha senkivel, megőrülök érte és érzem, ő is így van velem. Soha nem volt még senkivel ilyen jó a szex. Te is tudod, mi lenne az igazi. Ha nem kellene elrohannia, jegygyűrűt rejtegetnie különböző helyeken, és ha nem kellene végre délelőtt karácsony estét ünnepelni.
Unom a szerető témát. Az éveken át szeretőségben vegetáló nők az úgynevezett elköteleződésre képtelen, „hátha nők”. Ha nem így lenne, már régen kiléptek volna az elátkozott hármas ördögi köréből, és végre járnák a saját útjukat. A hátha nők önbizalom hiányosak, alacsony az önbecsülésük, folyamatosan meg vannak győződve arról, hogy nem elég jók. Súlyos szeretethiányban szenvednek, ami csak testi érintéssel kompenzálható, tehát egy nős férfi is megteszi számukra, ha éppen nem akad más. A szeretőség szenvedés, és megalkuvás. Ennek ellenére, a szeretőség egy briliánsan ütős téma, az emberek nagy része ráharap és ízlelgeti, forgatja a szájában a szaftos szeretős történeteket. A szeretők pedig blogot írnak, naplót vezetnek, de valójában minden bejegyzést legszívesebben így kezdenének: Kedves naplóm, bocsánat, hogy ismét zavarlak. Igen, a visszaeső szeretőknek külön terápiás csoport kellene, ahol helyére zökkenne az önértékelésük. Ehelyett nőtársaink önmaguk őrült, tébolyult pszichiáterei, maguknak írják fel a szerető státuszt antidepresszáns gyanánt, boldogan benyelik a hazugság kapszulát minden áldott nap, és örülnek minden feléjük dobott szeretetmorzsának. Unom a szerető témát, már halálra csócsáltuk, kicsontoztuk, kiszedtük belőle, ami kell nekünk. A szeretőség nem teljesítendő életfeladat, nem valami olyasmi, amit ha az élet felkínál nekünk és nem élünk vele, holtunkig bolyongásra vagyunk ítélve az elmulasztott lehetőségek utcájában. Szeretőnek lenni nem nők között létrejött, bűnös kis szövetség, nem kell hozzá közösségi oldalakon létrejött zárt csoport. Előfordul, hogy beleszaladunk a szeretőség ragacsos mocsarába, de egyedül rajtunk áll, hogy végleg benne rekedünk-e. Be kellene fejezni a szerető promóciót, a szárnyaszegett, szeretetéhes, önbecsülést vesztett nő ne legyen ideál.
