Madárraj

Valaki mindig jobban szeret, ezt gondoljuk. Ott van, szárnysuhogásra mögöttünk, mégsem együtt repülünk.

Mindenképpen párhuzamosan mozduló, egymást ösztönösen leutánozó szinkronúszókká kell válnunk? Mi lesz, ha szerelem állóvíz lesz, már nem kelt hullámokat, nem húzódik vissza és nem tolakszik előre szelíd, erőszakos csobogással? Mi még mindig mozdulunk, egymás rezdülését figyelve ösztönösen, nem periférikus látásmóddal, csak szívvel.

„… nem szállhatunk, csak mind a ketten

szívverésnyire pontos együtemben”

Megtartható-e örökre a szívverésnyire pontos egy ütem? Ha így történne, elfáradnánk, kifárasztana az örökös feszült figyelem a másik szívverésére. Megtesszük, igen. A szerelem kezdeti eufóriájában, amikor test és lélek kaotikus-édesen összekeveredik, tápláléknak tökéletesen elég a másik teste, és az arca sugározza ránk a fényt. Ebben a csodás szerelmi zagyvaságban mást sem teszünk, mint szerelmünk szívverést hallgatjuk, és igen, annyira szeretnénk vele egy ütemre dobogni. Fejünket a mellkasára hajtjuk, ebben a révületben nem szeretnénk mást, mint  együtt, párhuzamosan, valóban „együtemben” lüktetni a dobogással, amit hallunk.

Aztán telik az idő, a másik ember továbbra is alfája és az ómegája mindennek, jelen van, megnyilvánul, a szerelmi piramis legtetején áll. De előfordul, hogy lemaradunk. Ekkor kezdődik el az a hullámzás, amely a párkapcsolatok dinamikáját adja hosszú távon. Néha folyó vagyok, néha part. Néha befogadó vagyok, hagyom, hogy elárassz, part vagyok. És néha én zúdítom rád a szerelmet és mindent, ami én vagyok, nyaldosom a lábad, mint édesvízi folyó, megfürödhetsz bennem, mozdulnod sem kell, csak befogadnod, amit adok.

A szerelmi adok-kapok egyensúlyt tökélyre lehetne fejleszteni, mégsem tesszük.

Ülök sértődötten, és felfuvalkodva, mert mindig part akarok lenni. Egyetlen lépést sem akarok tenni a kapcsolatunkért. Teríts be, mosdass meg, hűsíts, majd húzódj vissza, szólok, ha újra kellesz. A folyó elfárad, elveszíti lendületét, erejét, lelkesedését. A folyó és a part szerepegyensúlyának megtalálásával időnként úgy tűnik, egyikünk mindig jobban szeret, de ez nem feltétlenül van így. Igen, elfáradok a szinkron mozdulatokban. Igen, kicsit öntörvényűen, a saját ütememre mozdulok. Lemaradok tőled, vedd észre. Már az is megbizsergeti a szívemet, hogy mindezt észlelted, és tenni akarsz ellene, akarod, hogy újra szinkronban legyünk. Folyó akarsz lenni, kényeztetsz, megtisztítasz, felfrissítesz. Megvársz, megvárod, amíg utolérlek. Előfordul, hogy ez fordítva történik, ilyenkor én várok rád, hagyom, hogy part legyél, időt adok neked.

A szeretet adásának és elfogadásának érzékeny egyensúlyát kell megtalálnunk. Makacs, befolyásolhatatlan gyerekként csetlünk-botlunk, és az emberi kapcsolatok bonyolult, bejárhatatlan rendszernek tűnnek. Éppen ezért, csak „elvagyunk” bennük. Érzelmi zombiként viselkedünk olyan szituációkban, amikor egyetlen ölelés megoldana minden problémát. Vannak, akik egyenesen irtóznak a meghitt beszélgetésektől, és a kommunikációmentes, néma csöndekben elvárják a gondolatolvasást. Ha ez nem történik meg, a másik ember persze hogy simán fafej, érzéketlen tuskó, és mehet a szemét közé.

Az emberi kapcsolatok nyelvét kis érzelmi ráhangolódással mindenki képes lenne elsajátítani. A madarak sem repülnek mindig egy ütemre. Amikor a madárcsapat felrebben, minden madár repül. amerre lát. Hosszú, fárasztó repülések során is lemaradhatnak egymástól.

És milyen különös, mindig egyszerre érnek oda.